Ha kulturális életünk írásos dokumentumaihoz fordulunk, a médiánkhoz; magazinjainkhoz, újságainkhoz; hőseinkhez és hősnőinkhez, egy zavarba ejtő magyarázat kínálkozik: az „ember vége” és az én dekonstrukciója, amiről a posztmodern gondolkodók harsognak, nem más, mint a fogyasztói lét filozófiai kifejeződése, amelyben a személyesség eltűnik. Minél inkább mások által is látható tárgyak birtoklásával és felszínes győzelmekkel akarjuk bizonyítani önazonosságunkat, minél mohóbban akarjuk nevünket beleégetni mindenbe, amit csak fel bírunk halmozni, minél inkább ragaszkodunk a külsőségekhez és a divathoz, annál kevesebbet találunk a felszín mögött. Sokan azok közül, akik a legtöbbre vitték az anyagi javak felhalmozásában, azt panaszolják orvosuknak, hogy elveszítették minden kapcsolatukat önmagukkal, hogy a siker csúcsán csalónak érzik magukat, és hogy saját emberi értékük legfőbb szimbólumává a pénz vált. A felszín alatt pedig rémisztő űr tátong. Erre a felismerésre azokban az igaz, magányos pillanatainkban jutunk, amikor végre megszűnünk termelni, fogyasztani, értékesíteni vagy vásárolni. Amikor valaki önkezével vet véget életének, a személyiség pusztulása jóval megelőzi a tényleges halált. Pusztulásunk akkor veszi kezdetét, amikor befészkeli magát gondolatainkba a tévhit: „ az vagy, amit megeszel, amit megépítesz, amit megvásárolsz”.

          Magányos énünk elől rögeszmésen és türelmetlenül menekülünk a munkába, a termelésbe. Gyakran úgy tűnik, hogy képtelenek vagyunk megélni a jelen pillanatot, miközben úgy érezzük, hogy semmire sincs időnk. Miután semmit sem tudunk kezdeni a saját belső életünkkel, képtelenek vagyunk arra is, hogy mások lelki életével foglalkozzunk. Nem vagyunk képesek a másik számára feltárulkozni, mert saját magunkat sem ismerjük. Ugyanígy alkalmatlanok vagyunk mások személyes mivoltának befogadására is, hiszen a magunkéval szemben is érzéketlenek vagyunk. A mindenre elszánt áruüzérek különben is újra meg újra bíztosítanak bennünket arról, hogy az ő termékeik mélyebb vigaszt nyújtanak, mint az emberek tehetik.

          A fogyasztói társadalom átalakító rendszer. Edzőpálya, ahol megtanítják a szétesett kapcsolatokkal való együttélést. Az egyesült államokbeli üzletemberek nyolcvanöt százaléka 45 óránál többet dolgoznak hetente. Nyolcvanegy százalékukat éri stressz, negyvennyolc százalékukat naponta. Nyolcvankilenc százalék visz haza munkát. Havonta több mint egy hétvégét munkával tölt hatvanöt százalékuk. Negyvenkét százalékuk nem olvas fel gyerekeinek. Ötvenhárom százalék hetente kevesebb mint két órát foglalkozik a gyerekeivel. Mindezek a Source Priority Management System nevű cég adatai.

          A média-kultúra is ostromolja a kapcsolatokat, és nem csupán a közlések tartalmával, amelyek oly gyakran lealacsonyítják a legmeghittebb dolgokat, hanem azzal a szinte parancsoló igénnyel, hogy rá figyeljünk. Amikor éppen nem termelünk vagy fogyasztunk, akkor a tévét bámuljuk. Ülünk, ismét csak passzívan, mint a tárgyak. Az erőszak, és az erőszakosság eluralták a médiát. Gyakran a legnépszerűbb filmek és televíziós programok a legerőszakosabbak, és a legrombolóbbak. A szórakoztató műsorok határtalan képzelőerőről tanúskodnak, ami az emberi test rongálásának és elpusztításának módját illeti. Kulturális életünkben már teljesen megszokott a szexuális erőszak látványos és brutális mutogatása, amit –a szólásszabadság nevében a jelenséget védelmező-újságokban le sem lehetne írni.

          Amikor a vásárlás válik meghatározó filozófiává és életsílussá, a társadalomban az elszemélytelenedés valamennyi formája-legyen az erőszak vagy lealacsonyítás révén- ugyanezt jelenti. Az emberek az erőforrások és az eszközök szintjére süllyednek a profit, a „megvilágosodott” én, a nemzeti érdekek vagy a puszta élvezet jegyében. Folytatjuk a dohányipar támogatását, pedig közel félmillióan halnak meg dohányzással kapcsolatos betegségekben.

          A peremre szorultak a betegek, a haldoklók, a szegények, és az idősek, pedig ők taníthatnának minket. Mi azonban tagadjuk hogy szükségünk volna tanulásra. Talán a Buddháról szóló egyik történet egyike mutat rá a legjobban erre az ellentmondásra. Fiatal volt, gazdag és boldogtalan. Szülei mindent megadtak neki, és óvták mindentől, ami megzavarhatta volna nyugalmát. Még hintója ablakainak belső tábláira is gyönyörű képeket festettek, nehogy látnia kelljen a világban az őt körülvevő fájdalmat. Aztán egy szép napon, mint épp keresztülvitték birodalmán, kinyitotta a hintó ablakát, és meglátta a „négy képet”. Először persze meg sem tudta nevezni, hogy mit lát. Embereket látott, amint élelmet kerestek, ahogyan halottaikat gyászolták, betegeiket ápolták, és amint szembenéztek öregségükkel. A kocsis mondta meg neki az egyes képek nevét. És Buddha otthagyta birodalmát. Utazása során eljutott a Bo fához, ahol megtapasztalta a megvilágosodást. Tekinthetjük-e  a Buddha történetét a magunk történetének? Lehetséges-e hogy az „örömtelen gazdagság” népe akkor tudna leginkább megvilágosodni, ha-legalább kísérletképpen-megnyitná szívét a társadalom perifériájára szorultak számára? A személyes léttől való módszeres elidegenedés utolsó fázisa a szegények és a sérültek panaszaitól való elzárkózásunk.

           A problémák, amelyekkel szembesülünk, szorosan összefüggnek egymással, hiszen a fogyasztói társadalom és annak értékei tartják össze életünk szövetét. Azzal, hogy tapasztalásunk minden részletét egy jelentést és értelmet nyújtó kerethez köti, a fogyasztóiság a legkitüntetetteb világnézetté válik. Gyakorlatilag valássá, amelyet saját filozófia támogat, és amely kialakítja saját működési szabályait. Ez a felismerés segít megérteni személyes életünk torzulását, amely még a tudásunkat, akaratunkat és tetteinket áthatja. Mi több, azt is könnyebb lesz belátnunk-miután találkoztunk Krisztussal és az Ő megváltott, személyes életével-, hogy bármi legyen is választásunk, annak kizárólagosnak kell lennie. Ez nem csupán magánéletünket és emberi kapcsolatainkat, de társadalmi, politikai és gazdasági életünket is átalakítja.

           Egy „evangélium” a kinyilatkoztatás könyve: olyan döntő kútfő és referencia, amely valódi létünket fedi fel. Választ ad arra, hogy kik vagyunk, mit remélhetünk, hogyan cselekedjünk, mi az, ami maradandó, mi az, ami fontos, mi az, ami valóban érték. Egy evangélium tehát megmondja, hogy a gyakorlatban ki, vagy mi az istenünk.

Az embereket ma már nem foglalkoztatja túlzottan az ateizmus kérdése. Nem az a kérdés, hogy hinni vagy nem hinni, értéknek tartani vagy sem, hanem az, hogy miben hinni és mit tartani értéknek

           Nem szabad saját értékrendszerünk szigorú megítélését azzal enyhítenünk, hogy más térségek, más országok sikertelenségeire mutatunk rá azért, hogy önkritikánkat kevésbé sarkossá tehessük. Nem másról, hanem csak önmagunkról kell gondolkodnunk, és szükség esetén önmagunknak kell megváltoznunk. Nem szolgáljuk az igazságot, még kevésbé hazánkat-amelyről azt állítjuk, hogy szertjük-azzal, ha mindenáron a más országokban és korokban megjelenő gonoszságot hangoztatjuk, mintha ezzel feloldhatnánk a minket folytogató rosszat. Az a tény, hogy szeretem a családomat, sőt minden más családdal szemben előnyben részesítem, nem jelenti azt, hogy nem kell bírálnom és változtatnom rajta, különösen akkor, amikor veszélyben van.

           Most már olyan országban élünk, amelynek képviselői, úgy tűnik, azt gondolják, hogy a világ  élelemhiányának megoldása nem annyira a javak kevésbé egyenlőtlen elosztásában, hanem kizárólag a fogamzásgátló szerek használatában rejlik. Olyan országban élünk, ahol a vérbajos rabokon és az elhajtás után életben tartott magzatokon orvosi kísérleteket folytatnak, ahol az eutanáziával az állami törvénykezés foglalkozik, ahol a Legfelsőbb Bíróság azzal intézményesítette az abortuszt, hogy a magzati életet magánéleti és tulajdonjogi kérdéssé redukálta. Már most olyan országban élünk, ahol több és jobb étellel etetik a kutyákat, mint amilyenhez a föld embernépességének egynegyede hozzájut. Több terméket fogyasztunk fogyásunk érdekében, mint egyes nemzetek annak érdekében, hogy egyáltalán súlyuk legyen. Az elmúlt húsz évben megdupláztuk a húsfogyasztást, és megnöveltük a túltápláltságból következő halálos egészségügyi kockázatokat.

           Az árucikk létforma kiemelkedő értékeit a termelés, értékesítés, és fogyasztás jelentik. Ezek az értékek mintegy erkölcsi lencseként szolgálnak, s arra kondicionálnak bennünket, hogy ezen keresztül tekintsünk saját életünkre és jelentőségünkre. Ám mindez nem csak saját önbecsülésünket érinti mélyen, hanem az emberi viselkedés alakulását, az emberi tudást, valamint az emberi érzelnmeket. Illuzió áldozatai vagyunk, mert abban a hitben ringatnak bennünket, hogy elvek irányítanak, nem pedig a profit. Ám ha mind őszinték lennénk önmagunkhoz, akkor beismerhetnénk, hogy valójában az áru-erkölcs kívánalmai szerint élünk. Piacképes dolgokat fogyasztunk, s piacképességünk vásárlóerőnk függvénye. Ötleteket, ócska élelmiszert, híreket, a legújabb felesleges műanyag bigyót vagy éppen más személyeket fogyasztunk. Gyakorlatilag bármi eladható, amire mesterségesen szükséglet teremthető, majd pedig egy piacképes áruval azonosítható. Emberi vágyakozásaink enyhítésére csupán „több” terméket, esetleg az „új, fejlettebb” változatot kínálják nekünk. Így indít minket még nagyobb mérvű vásárlásra az eladó, egyre extravagánsabban kiagyalt ígéretekkel. A fogyasztás tehát nem csupán gazdasági tényező. „Életmóddá” növi ki magát, függőséggé.

           Ha azt képzeljük, hogy az üzenetáradat nincs hatással ránk, figyeljük meg alaposan, hogyan néznek tévét a gyerekek, hogyan irányítják, és manipulálják értékeiket, ízlésüket, kívánságaikat, hogyan győzik meg őket arról, hogy nem élhetnek boldogan, ha meg nem kapják karácsonyra a legújabb kacatot. Ha nem lennénak hatékonyak a reklámok, nem költenének rájuk évente száznegyvenmilliárd dollárt. Ilyen költekezés mellett azok az állítások, amelyek szerint az erőszakos vagy banális tévéműsorok nincsenek hatással a gyerekek viselkedésére, meghökkentően sekéklyesek. Sőt, mintha szándékosan akarnák megtéveszteni az embereket. A Dél-kaliforniai Egyetemen végzett kutatások szerint az alapfokú képzésben részt vevő fiatalok, ha sokat nézik a televíziót, a szóbeli kifejezés képességét kivéve minden téren visszafejlődnek. Más felmérések a tévénézés hatására a gyerekeket erőszakosabbnak találták kapcsolataikban, passzívabbnak kockázatvállalási hajlamukban és önálló cselekvésükben, hiperaktívabbnak idegörlő tevékenységekben, és visszafolytottabbnak az élet megélésének és élvezésének terén. Önértékelésünket, önismeretünket, önelfogadásunkat és viselkedésünket legifjabb éveinktől fogva árucikkszerű formákba kényszerítik. Az óvodáskorúnál fiatalabb gyerekek ébren töltött idejüknek átlagosan 64 százalékát televíziós vetélkedők, szappanoperák, gyorséttermek által szponzorált rajzfilmek vagy fusztráló hatású reklámok nézésével töltik. Utóbbiak azt hivatottak elhitetni velük, hogy ők valójában megvetendő szerencsétlen kis lények, akiknek egyetlen esélye a békére és boldogságra, ha termékeket bírtokolnak és fogyasztanak.

           A kritika és a valódi változás arra szólítanak, hogy számosan személyes ellenállást indítsunk az árucikk létforma értékeivel szemben, amelyek éppen úgy jelen vannak intézményes struktúráinkban, mint az ezeknek ellenállni igyekvő forradalmi mozgalmak felszabadító törekvéseiben. Társadalmunk különböző szegmensei közös nevezője az erőbe, kényszerítésbe és erőszakba vetett magától értetendő hit.

           Ha egyszer az ember önértékelésének mércéje az, amit bírtokol, akkor az uralkodó kultúra mítoszát kíméletlenül a materializmus, a bírtoklás, a fogyasztás, a vásárlóerő, a versengés és a hatékonyabb gazdasági kizsákmányolás fogja meghatározni. Ez az „evangélium” megakadályozza azt, hogy kielégítsük, vagy akár csak meglássuk egy nemzet, közösség, felebarát, söt még a lábunknál könyörgő szegény igényeit is. A tárgyakat észrevesszük, azért, hogy használjuk őket. Az ellenséget észrevesszük, hogy legyőzzük. A személyeket már nem látjuk. Dolgokat látunk. A dolgok pedig, akár csak a bálványok, holtak.

           Az árucikk létforma sok tekintetben „világnézet”. Egyfelől a világról alkotott látásmód, az, ahogyan ennek a világnak a részeit látjuk; önmagunkat, testünket, másokat, céljainkat és kiteljesedésünket, lehetőségeinket is beleértve. Színezett üveghez hasonlíthatjuk, amely minden általunk látott tárgyat előre meghatározott megvilágításban mutat nekünk. A szűrő azonban esetünkben nem csupán vizuális természetű. Az árucikk létforma minden tapasztalatunkat megszűri; minden érzésünket és viszonylátásunkat, érzelmünket és késztetésünket, érzékelésünket és viselkedésünket.

           Az emberi személy eltárgyiasítása szüntelen és mindenütt jelen levő, mivel tapasztalataink és várakozásaink teljes köre csupán a végső tárgyszerűség megerősítésére szolgál, és az árucikk létforma értékeit egy erőteljes gazdasági dogma médiájával legitimálja és erősíti; reklámhadjárataival, a televízió, a rádió, a zene és a művészet értékformáló eszközeivel. Arra nevelnek és szoktatnak bennünket, hogy dolgok gyanánt viselkedjünk, gondolkodjunk és teremtsünk kapcsolatokat. A dologszerű tudás és a dologszerű viselkedés azután igazolja és legitimálja az erőszakot és az uralkodást mint a hatalom és a bírtoklás emberi problémáinak megoldását; az elköteleződés nélküli, mechanikus szexualitást pedig mint az emberi érzelmek megoldását kínálja.

           Az árucikk létforma evangéliuma fentebb említett megnyilvánulásainak hátterében az emberi szabadság összehangolt és módszeres megtagadása áll. Szabadságon az ember elköteleződésre vagy önmeghatározásra való képességének adományát értjük, amely önismeretünk és önmagunktól való gondolkodásunk korlátozott képességein nyugszik. Ha az emberi tudást leírásra, manipulációra és ellenőrzésre korlátozzuk, a szabadság lehetőségét automatikusan kizárjuk. Ha az emberi viselkedést a félelem, az uralkodás, az erőszak és a mechanikus szexualitás medrébe kényszerítjük, a személyes szabadságok kölcsönös egymáshoz viszonyulását akadályozzuk meg. Ha a tudományosságnak megengedjük, hogy az emberi tevékenységeket vak, külső okokra vezesse vissza, a szabadság mindenfajta tárgyalását módszertanilag elnyomjuk. Ha menekülést és hedonizmust választunk kulturális ideálként, a szabad elköteleződést zárjuk ki. Ha pedig a remény, a hit vagy a szeretet lehetőségét tagadjuk, akkor valójában a szabadság gyakorlását tiltjuk meg, ami pont ezeknek az előfeltétele. Az árucikk létforma valójában azokat a tulajdonságokat nyomja el, amelyek a legmélyebben és leginkább sajátságosan emberiek. A személyek úgy viszonyulnak a dolgokhoz, mintha azok személyek volnának; a személyekhez pedig -beleértve önmagunkat is- úgy, mintha dolgok lennének. Mivel önmagunkat árucikkeink képére formáljuk, pont emberségünktől fosztjuk meg magunkat. Árucikkekké zsugorodva elveszítjük az emberi kapcsolat mélységeit. Már nem látunk, és hallunk igazán úgy, mint érzékeny nők és férfiak. Nem is beszélünk úgy, hiszen a betáplált információ újra kimondása a dolgunk. Nem járunk szabadságban, mert gúzsba köt az, ami van. Ide vezet a bálványimádás. Azok, akik bálványokat készítenek és azokba helyezik bizalmukat, olyanokká is lesznek, mint a bálványaik.

           Amikor „személyes létformáról” beszélünk, akkor a férfiak és nők kitüntetett személyként történő felismerésére és megbecsülésére utalunk. E személyek alapvető egyénisége elkötelezett, szövetségi kapcsolatban valósul meg. A szövetségi kapcsolat: szabad, öntudatos gondolkodásra és önuralomra képes lényeknek az önátadáson alapuló kölcsönös elköteleződése. A szövetség, mint önmagunk szabad odaajándékozása, ígérete, csak ilyen szabad lényekre jellemző vonás. Filozófusok és vallási gondolkodók hangsúlyozták az emberi tudatnak e „fomáját”; végső soron mégis Jézus Krisztusban a legteljesebbeb kinyilatkoztatott személyes létformáról szólunk úgy, ahogyan mi a történelemben, a hagyományban, az Írásokban, a hívők közösségi gyakorlatában és személyes tapasztalatunkban találkoztunk Vele. Az, hogy az ő példája felé fordulunk: a hit cselekedete –olyan szabad emberi cselekedet, amelyet nem tesz szükségszerűvé sem a logika, sem a történelem, sőt, mivel egy másik személlyel történő találkozás alapján áll, bizonytalansággal és kockázattal jár. Éppen úgy hiszünk Benne, ahogyan hiszünk egy másik személyben, vagy ennek a másiknak az irántunk tanúsított szeretetében. De hitünk szerint Őbenne kaptunk teljes kinyilatkoztatást arról, mit jelent egészen Istennek és egészen emberi személynek lenni. Jézus Krisztust mint teljes egészet kell megközelítenünk- nem úgy, mint elszigetelt személyes tapasztalatok valamiféle kombinációját, sem úgy, mint hogyha csak dogmák megtestesülése lenne, sem mint moralizáló szövegek puszta összefoglalását, sem hívő közösségben élő történelmi tényt. És nem elszigetelten saját történetétől, sem pedig a mi történetünktől, akik keresztények vagyunk. Mindezeket a szempontokat figyelembe kell vennünk, ha Jézussal mint teljes személyes valósággal akarunk találkozni.

           Azt is fontos megjegyeznünk, hogy a személyes létforma nem a katolikus egyház előjoga, sem a keresztény egyházaké, vagy akár bármilyen kinyilatkoztatáson alapuló vallásé. A személyes létforma bárhol és bármikor megmutatkozhat és nyílvánvalóvá válhat, ahol emberi lények hűségesek személyes mivoltukhoz. Ugyanakkor legalább enyire igaz, hogy az egyházi személyek vagy keresztények nem szükségképpen jelentik Krisztus kinyilatkoztatásának legteljesebb megtestesítését. A keresztények olykor notórius módon szakadnak el saját személy mivoltuktól, csakúgy, mint Krisztus Uruktól. Mi több, egy adott történelmi és társadalmi helyzetben élő hívő éppúgy kiszolgáltatott a történelem és a társadalom kórságainak, mint a nem hívők.

A Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott személyes létformával való találkozásunk élethelyzetünk, önmagunkról alkotott felfogásunk és általános világfelfogásunk összefüggésében valósul meg. A kinyilatkoztatás nem vákumban keletkezik, és nem is vákumban jut el hozzánk; a történelem közvetíti számunkra, a nemzet, az egyház, a kultúra, valamint saját emberi életutunk révén.

           Egy adott gazdasági, politikai rendszer, a termelési és a hatalmi viszonyok hálója mind a kulturális valóság részének tekinthető. Éppolyan szimbolikus formák, mint az irodalmi és műalkotások. Értékek kifejezői, hordozói, továbbadói. Szellemi-pszichikai probléma keletkezik, amikor az emberinek részét képző kultúra az élő, termelő emberektől függetlenedik, a teljességgel emberinek csak egy részét fejezi ki, és uralkodik az őtmagát létrehozó embereken. Ilyenkor az ember szolgálja a kultúrát, és nem a kultúra az embert. Hitbéli és vallási probléma keletkezik, amikor a végső értelem, jelentőség, cél vagy beteljesülés  lényeges elemeit életünkben az emberi szükségletek, célok, vagy Isten kinyilatkoztatása helyett a kultúrának egy bizonyos kifejeződési formája diktálja. Fontos, hogy bármely adott kultúrát olyan szempontból vizsgáljunk és bíráljunk, amelyben az emberség és az emberi lehetőségek fontosak, nem pedig jelentőségük egy töredékrésze. Férfiak és nők élet- és munkakörülményeinek vizsgálata közben gyümölcsöző az adott kultúra hitelességét, emberségességét, szellemiségét felmérni; miként mutatkozik meg benne az emberi szükségletek teljessége, hogyan válaszol minderre. Az emberi természet egyedisége, szükségletei és képességei olyan kultúra után kiáltanak, amely fenntartja, közvetíti és erősíti az emberi kapcsolatokat. Szemügyre vehetjük emberi valónkat, azt, hogy mik vagyunk. Az egész emberi fajra jellemző képességeinket, melyeket minden kultúrában felfedezhetünk, és amelyek megkülönböztetnek minket minden nem-emberitől. Ez jutott nekünk; ezek vagyunk, mivel emberek vagyunk. Ez alakult ki, de nem a kultúra hozta létre. Túlmutat a kultúrán, és nem lehet semmilyen konkrét kultúrába gyömöszölni. Ez a mi személy mivoltunk: egyediségünk a tudásra és szeretetre való kitüntetett képességünkben gyökerezik.

           Nem csupán arra kaptunk meghívást, hogy a fogyasztói társadalom taposómalmából kiszálljunk, hanem arra is, hogy hitet tegyünk Krisztus követése mellett. Ő az, aki kinyilatkoztatja nekünk, kik is vagyunk valójában: nem eldobható tárgyak, amelyeket kezünk alkotásaként létrejött holt bálványokhoz lehet mérni, hanem pótolhatatlan személyek, akiket a közösségben lévő Isten saját képmására teremtett, és Ő adott hatalmat nekünk arra, hogy isteni életben: a Jézus Krisztusban megvalósuló személyes emberi létformában részt vegyünk.

                                                                                                 / Cavanaught /