| Zahira
M
ár réges-régen tudta hogy el fog jönni életében az a pillanat, amikor számon kéri a sorstól az életének alakulását. Egyáltalán nem arról van szó, hogy ne szeretné Ortelt, Claut, vagy hogy nem él boldogan, de az egészséges az lett volna, hogy saját szülői nevelik fel. Ám az élet kiszámíthatatlan, és törékeny, bármikor vége szakadhat, és onnan már nincs vissza út. Zahira fejében kérdések sokasága villódzik, mikre választ szeretne kapni, mert így nem képes teljes elfként élni az életét. Valahol természetes dolog az, hogy tudni szeretnénk, hogy honnan jöttünk, kik az őseink, s merre tartunk…
N
em indult sok batyuval útnak, zsákjában inkább emlékeinek szorított helyet, bízva abban, hogy azokat valaki felismeri majd, és útmutatást tud számára adni származásával kapcsolatban. Burana nyugodtan üget végig a városon, s Zahira kedvére nézelődhet, hiszen ilyenkor kora reggel még alig van mozgás a városban. Itt-ott felbukkan néhány katona, kik az éjszakai őrszolgálatuk után most hazatérnek, hogy aztán lehajthassák fejüket a párnájukra, vagy szerető feleségük, ágyasuk karjaiba. Zahira nem kelt feltűnést, utazó ruhájában akár azt is hihetik, hogy csak Távolrév keresztezte útját célja elérése közben. S valahogy így is van. Zahira időnkét mosolyogva megsimogatja az állat nyakát, kire már akkor felült, amikor magához vette őt Ortel. Burana egészen hozzánőtt Zahirához, megbízik benne, s társának tekinti a bizonytalan úton. Zahira bízik benne, hogy apja nem fog senkit sem utána küldeni. Tudja, hogy nem a rossz szándék vezérelné őt, ha mégis megtenné, hanem a féltés, mi természetes velejárója annak, ha valaki apává válik. Ortel pedig igazi apja Zahirának, aki tényleg mindent megtett azért, hogy a lánya boldog legyen. De nem szabad megfelejtkezni Clauról sem, ki mindig megpuhította Ortelt, ha arról volt szó, s cinkosa volt Zahirának. Clau, aki megmosdatta a megszeppent kislányt, s aki utána ment a Labirintusba, mikor elaludt egy bokor árnyékában. Bárki bármit is gondoljon róluk, bár vér szerint nem rokonok, de szívükben, s tetteikben ők igazi család.
Szinte észre sem vette, de gondolatai annyira elkalandoztak, hogy már a város határában jár, egyenesen az Árnyas Erdő felé haladva. Eddig direkt kerülte ezt az útvonalat, nem volt hozzá mersze, hogy akár egy pillantást is vessen az erdőre, ahol élt… A fák sűrűn, és sötéten sorakoznak szorosan egymás mellett, s olyan magasak, hogy a nyári bárányfelhő könnyedén felakadhatna bennük. A hideg futkos a hátán, ha arra gondol, hogy nemsokára oda be fog menni, de nem hátrál meg. Elhatározta, hogy megteszi, és nem futamodik meg. Ismét megsimogatja Burana nyakát, s apróbb sóhajjal vágtára sarkallva a pacit vág neki az ismeretlennek, mi egyben lészen múltja, jelene, s jövője.
B
urana megrázza a fejét, és nyerít egyet. Általában csendes állat, de most ő is feszült talán, mert érzékeli lovasa lelki állapotát.. Zahira közvetlenül az erdő szélén ül a paci hátán, szorongatva a gyeplőt, s az erdő belsejét bámulva, mi olyan száz méter után egyre sötétebbé, és komorabbá válik. A hűvös szél végigsöpör a fák törzsei között felkapva a lehullott barna faleveleket, miket kavarogva repít tova a tisztás irányába, hogy ott, mint egy szőnyeget szétterítse majd. Zahira fejéről is lefújja a csuklyát, s belekapva hosszú szőke hajába, alaposan összeborzolja. Az elf lány lassan lehunyja pilláit, s élvezi, ahogy a természet játszik érzékszerveivel. Lelke közben megnyugszik, s így, csukott szemmel rántja meg a gyeplőt halk szavakkal utasítva Burana-t az út folytatására, s az Erdőbe való belépésre.
Burana engedelmes jószágként indul meg, bár nemtetszését egy „Bhrrrhrr” keretében kifejezve tudomására adja Zahirának. A lány arcára egy mosoly ül ki, s lassan kinyitva szemeit körbetekint az erdőben, de vissza nem néz. Talán attól fél, hogy meging szándékában, s visszafordul, mert most még megtehetné.
Annak idején, valahol innen rohant ki mert a Kávézó az erdő e része felé van a legközelebb. Öreg, talán több milliói éves hatalmas törzsű fák mellett halad el, s a fák susogása szinte énekel neki, becézgeti őt. Aztán megáll. Feláll a nyeregben, s fürkészően tekint körbe az erdőben.
~Vajon most merre?~ Egyáltalán nem ismerős neki semmi sem, ami most körül veszi, de hát az erdő is biztosan sokat változott az elmúlt tizennégy év alatt. Leszállva a nyeregből kantárjánál fogva kezdi vezetni Burana-t, hátha így jobban észrevesz valamit, vagy támad egy jól bevált „női megérzése”.
-Jaj Burana, remélem nem hiába jöttünk el.
Szólal meg halkan, s találomra keletnek fordul, és megindul. Hogy miért pont keletre? Nem tudná megmondani, egyszerű próbálkozás ez, aztán vagy bejön neki, vagy nem. Nemsokára úgyis ki fog derülni.
L
assan már öt órája bolyong az erdőben, de akaratereje nem lankad. Amikor elindult otthonról, tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű dolga, s nem is bízott benne, hogy rögtön meg fogja találni azt, amit keres. Mennyivel könnyebb dolga lenne akkor, ha egy városból, például Távolrévből származna. Ott biztosan lenne valaki, aki emlékezne egy olyan tűzre, miben egy család veszett oda.
Burana-n látszanak a fáradtság első jelei, s azon gondolkozik, hogy talán meg kellene állniuk kicsit pihenni, hiszen a paci nagyon fontos számára, s nem szeretné, ha kimerülne miatta. Már pont megállna, mikor egy furcsa, szétnyíló törzsű fát vesz észre, minek a törzse az avar szintjén egybe van, aztán ahogy egyre magasabbra nőtt, törzse úgy vált ketté, de a természet furcsa játékának köszönhetően a két törzs ismét egybefonódott, s most olyannak tűnik, mintha az egy „O” betűt formálna. Zahira megtorpan.
~Ezt már láttam egyszer. Teljesen biztos vagyok benne, hogy már láttam.~ Kerítik furcsa érzések a hatalmukba, s Zahira a fához vezeti Burana-t, majd apró tenyerét a fa kemény kérgére teszi, és végigsimít rajta. Érzi legbelül, hogy ennél a fánál nem egyszer járt már, különben hogyan emlékezhetne rá ilyen erősen. Sajnálatos módon vizuális emlékek nem törnek fel belőle. Az egész nem több mint egy nagyon erős belső érzet, mi csak fokozódik, mikor megpillantva egy benőtt ösvényt hírtelen érzelemhullám rohanja meg. Reflexszerűen hátralép egyet, mintha valami borzalmas dolgot látna, s érzi, hogy egész lénye tiltakozik az ellen az ösvény ellen. Görcsösen megszorítja a kantárt, s most először hátat fordít. Mély levegőket véve próbál megnyugodni, s higgadtan átgondolni az eddigi történéseket.
~Anya biztosan tudná, hogy mitévő legyek…~ Gondol ismételten az otthon hagyott szüleire. Erőt véve magán visszafordul az ösvény felé, s lassan megindul felé. Léptei bizonytalanok, s gombócot érez a torkában. Sírhatnék uralkodik el rajta, s minden ízében reszketni kezd. Újra megáll.
-Jaj Burana… nem bírom megtenni. Nem tudok az ösvényen végighaladni. Kérlek, segíts nekem.
Öleli át apja lovának nyakát. Burana apró nyerítéssel véleményezi a dolgot, s lehajtja a fejét, majd jobb első lábát megemelve kalimpálni kezd a levegőben. Zahira lassan ül fel a nyeregbe, s visszahúzza fejére köpenye csuklyáját. Végigfeküdve a paci hátán becsukja a szemeit, s a fülébe suttog.
-Induljunk. Burana megindul az ösvény felé, mit már benőtt a gaz, s elzártak a fák lombjai. Zahira mély levegőket véve hagyja, hogy a sors alakítsa életét. Burana határozottan halad, egyszer sem tántorodik, vagy áll meg. Zahira hátát néha megcsapja egy-egy lenyúló ág, s olyankor ijedten megrezzenve szorítja össze fogait. Burana léptei aztán váratlanul felgyorsulnak, s Zahira is érzékeli a levegő mozgásának hírtelen megváltozását.
Lassan kinyitja szemeit, s csodálkozva pillant körbe. Egy tisztásra ért ki az erdőn belül, mit a fák sűrű törzsei zárnak körül. Tekintete aztán megtalálja azt, amit keresett.
~Fedras…~ Rebegi magában Fedras nevét, s szemei könnyekkel telnek meg. A tisztás túloldalán egy kiégett, félig-meddig összedőlt faházat pillant meg. A ház sokkal kisebbnek tűnik, mint ahogy halovány emlékeiben megmaradt, de amúgy minden más stimmel. Leszáll Burana hátáról, s a pacit szabadon hagyva indul meg átszelve a tisztást a faház felé. A fű, ami tavasszal bizonyára derekáig érne, most a földre simul elszáradva.
Zahira a ház előtt megáll, s remegő keze megérinti a korhadt, kormos fát, mi valaha egy ajtó volt. Ujjai rákulcsolódnak a kilincsre, és feltárva az ajtót belép. Attól nem fél, hogy összedől a labilis építmény, hiszen ha hosszú évek, és viharok alatt nem tette, akkor miért pont most következne be ezen esemény?
A házban minden szénné égett. Pár agyagedényen kívül semmit sem talál. Semmilyen utaló jelet arra, hogy ki is lehet ő valójában. Egy kisebb szobába belépve egy égett ágykeretet vesz észre összedőlve, mi emlékeket, vizuális emlékeket hoz elő elméje egy rejtett zugából. Egy kisfiút lát beszaladni, ki széles mosollyal az arcán beugrik mellé az ágyba, és hozzábújik. Hangokat hall, szülei hangját, aztán párolt zöldség kellemes illata csapja meg az orrát.
Zahira a szája elé kapja a kezét, sírva a falnak dőlve leül a földre. Hát mégsem képzelte, tényleg volt egy fiú… talán a testvére. Vajon vele mi lehetett, hiszen határozottan emlékszik rá, hogy azon az estén csak hárman tartózkodtak a házban.
T
alán már fél órája is kuporog a házban pityeregve, mikor Burana nyerítése zökkenti vissza a jelenbe.
-Burana! Pattan fel kiáltva, és kirohan a házból. Tíz év körüli fiúcska próbálja befogni a pacit, s rángatja a kantárját, hogy menjen vele. Zahira futásnak ered.
-Ne bántsd, fél, ha rángatod, meg fog rúgni, fiú!
Kiabál, mire a gyerek felkapja a fejét, és ijedten Zahirára tekint. Elereszti a kantárt, majd futásnak ered, hogy megszökjön a „néni” esetleges haragja elől, de egy kiálló gyökérben elbotlik, és hasra esik. Bőgve fordul a hátára, majd bal térdét kezdi szorongatni. Zahira nem áll meg Burana mellett, hanem a kicsihez futva, leguggol hozzá remélve, hogy nem törött el semmije.
-Ne sírj… had nézzem meg, orvos vagyok.
A fiúcska feltekint, s bűnbánó arccal ereszti el a lábát.
-Nagyon fáj.
Szipogja. Zahira felhúzza a lábszárán a nadrágot, egészen a combjáig. A térdén egy nem túl vészes seb van, miből szivárog kissé a vér.
-Kutya baj… Mosolyog
-De miért akartad elvinni a lovam? És hol vannak a szüleid? Egy kisgyereknek nem szabadna egyedül kóborolnia egy erdőben. Bekötöm a lábad, rendben?
Áll fel, és kezét nyújtja a fiúnak, hogy felsegítse. A kisfiú bár tétovázik, de mivel nagyon fáj a lába, ezért elfogadja a segítő kezet, és feláll. Bicegve indul meg Zahira mellett Burana felé, s közben válaszol az elf lány által feltett kérdésekre, de tekintete sokszor állapodik meg Zahira hegyes fülecskéin.
-Én csak rá szerettem volna ülni a hátára, de túl magas volt, nem értem fel. Nem akartam bántani, de tényleg. Itt lakom az erdőn túli faluban. A szüleim vadásznak valahol.
Zahira levesz egy kisebb zsákot a nyereg mögül, kötszert vesz ki belőle, és egy kis vizet.
-Ez egy picit most csípni fog, de jobb lesz, hidd el. Egyébként én Zahira vagyok. Téged hogy hívnak?
Kérdezi, s egy kis vizet öntve egy rongydarabra megtörli a sebet, majd bekötözi. A fiú néha felszisszen, de hősiesen tűri a megpróbáltatásokat.
-Én Juttak vagyok. Nálunk a faluban csak egy olyan van, mint Te. Voltak többen is, de a bácsi tavaly meghalt, és már csak az úrfi van.
Bólogat hevesen. Zahira nem nagyon érti, hogy Juttak miről beszél. Kissé értetlenül tekint fel rá.
-Olyan, mint én? Miért, én milyen vagyok?
Kérdezi mosollyal az arcán, mire Juttak felemeli a kezét, és Zahira hegyes fülét megérinti.
-Akinek ilyen a füle. A szüleim azt mondják, hogy az úrfinak azért olyan a füle, mert kiskorában sokat hallgatózott, és a szülei kihegyezték a füleit. Te is sokat hallgatóztál? Kérdezi Juttak félrebillentett fejecskével. Zahira jó ízűen felkacag, s megrázza a fejét.
-Nem. Nem azért ilyen a fülünk. Én Elf vagyok, te, pedig Ember. Az elfeknek nem olyan a fülük, mint az embereknek.
Magyarázza mosolyogva, s úgy gyanítja, hogy a gyerekeket ezzel rezzegetik, hogy jók legyenek.
-Na gyere, haza viszlek.
Nyúl be Juttak hóna alá, és a kisfiút felülteti Burana hátára, majd ő maga is felül mögé.
-Egyébként ő Burana. Apám lova. De most az én útitársam.
Mondja mosolyogva, s megindul a tisztáson.
-Mutasd nekem az utat.
Kéri, s Juttak felemelve a kezét egy ösvényre mutat, de nem arra, amelyikről Zahira jött. Zahira arra irányítja Burana-t. A paci laza vágtába kezd.
-Hová mész? És honnan jössz?
-Hogy hová megyek? Azt még nem tudom. Egyébként Távolrévből jövök, ott élek. Voltál már Távolrévben?
-Nem, eddig még nem voltam, de a szüleim azt mondták, hogy ott nagyon sokan élnek, és sok a rossz ember. Te is rossz vagy Zahira?
Zahirát kissé meglepi ez a kérdés. Ő nem tartja magát rossznak, s reméli hogy más sem.
-Hát Juttak… szerintem nem. Próbálok mindenkin segíteni, ahogy az előbb rajtad is segítettem. Milyen mesze van a falud?
-Már nincs olyan messze. Hamarosan kiérünk az erdőből, és meg fogod látni.
Pár percig haladnak már csak az ösvényen, mikor is a fák ritkulni kezdenek, az ég is felderül, és kiérnek. Zahira meglepődve konstatálja, hogy már jócskán a délutánba járnak. Nem hitte volna, hogy ennyire elment már az idő, és még mindig nem tudott meg semmit, bár a házukat már megtalálta.
-Látod, én megmondtam! Itt a falum!
Kiált fel örvendezve, s büszkén kihúzza magát, hiszen nem minden napi esemény, hogy nőt visz haza…
A
falu házaiból kíváncsian jönnek elő az emberek, mert itt nagy újdonságnak számít egy idegen érkezése, és pár percen belül biztosan elterjed a híre a dolognak, főleg hogy nem emberről, hanem történetesen egy elfről van szó. Juttak sűrűen magyaráz Zahirának a falusiak életéről, foglalkozásáról, szokásairól, és a „csonkított fülű ifjúról” akit mindenki szeret. Egy agyagháznál megállnak, majd Zahira lesegíti Juttakot, aki még mindig bicegve jár.
-Mit jelent az a köpenyeden?
Mutat Zahira kláncímerére.
-Ez a Királyi Gárda testületének a címere.
-Hűűű… Nézi meg magának ismételten Juttak csillogó szemekkel a címert. Ekkor egy jó karban levő asszonyság rohan ki a házból vaskos kezével fenyegetően kalimpálva. Juttak azon nyomban Zahira mögé bújik, s onnan kukucskál anyjára.
-Juttak! Hol voltál már megint? Miért kell neked folyton elcsavarogni? Gyere ide ebugattát! Hát magácska meg kicsoda? Csak nem szemtelenkedett? Bizonyisten megverem!
Zahira megjelenéséből azt gondolja, hogy a lány biztos nagyon fontos személy lehet valamilyen előkelő családban. Zahira szólal meg először, hiszen úgy érzi, meg kell védenie a gyermeket, nehogy szegény kikapjon.
-Én Zahira Naudin vagyok Távolrévből. Juttak nem tett semmi rosszat. Az erdei tisztáson találkoztunk, beütötte a lábát, én elláttam, és haza hoztam. Orvos vagyok….
(Mind eközben)
A faluban gyorsan szárnyra kelt a hír, hogy egy idegen nő érkezett a csibész Juttak-al. Wonter del Alder az elsők között értesült az eseményről, ki éppen egy rossz helyzetben levő családnak segített felvágni a tüzelőt. Különösebben nem foglalkozna a dologgal, de az, hogy a jövevény is „metszett fülű” felkeltette a figyelmét. Egyedül nagyszüleit, és egy rég meghalt családot ismert csak saját fajából, a falun kívül még nem járt, nem volt rá oka eddig, minden ide kötötte. Felkapva magára ingjét, s azt gombolgatva indul meg Juttak-ék háza felé, hogy saját szemével is láthassa az idegent. Wonter hosszú szőke haja copfba van összefogva, szemei kéken fénylenek, s a falusiak szerint azért olyan fehér a bőre, mert túl sok tejet megivott. Lábain fekete csizmákat visel, hozzá barna nadrágot, derékszíjjal. Alkarjával megtörli izzadt homlokát, s gyors léptekre ösztönzi magát. Pár perccel később érkezik meg a házhoz mi előtt, egy paci ácsorog batyukkal felszerelve, s neki háttal egy magas alak áll csuklyában, finom szövésű előkelő anyagban, a hátán egy címeres jelzéssel. Megáll, s mikor az asszonyok befejezték a csevegést, csak akkor szól.
-Üdvözlet hölgyek, Juttak.
Szólal meg kedves hangján remélve, hogy az idegen felé fordul. Juttak nagyon megörül Wonter-nek, és a férfihez biceg.
-Nézd, megharapott egy vaddisznó.
Füllenti széles vigyorral. Zahira hátrafordul a hangra, és meglepetten méri végig a férfit, ki valamiért nagyon ismerősnek tűnik a számára. Hátrahúzza fejéről csuklyáját, s kissé meghajtja a fejét.
-Üdvözlöm.
Wonter igencsak meglepődik. ~Tehát mégsem csak szóbeszéd volt. Tényleg elf.~ Méri végig Zahirát megbabonázva, magában megállapítva, hogy igen csak szép teremtés.
-Találkoztunk mi már?
Kérdezi aztán, mert olyan érzése támad, mintha ismerné Zahirát. Juttak vigyorogva figyeli őket, majd az orra alatt motyogva megszólal.
-Olyanok vagytok, mint két tojás.
Wonter megborzolja Juttak haját, és előre lép kezét nyújtva Zahirának.
-Wonter del Alder vagyok, a falu jelenlegi vezetője. Szolgálatára kisasszony.
Zahira kicsit meglepődik, ezen segítőkészségen. Ám mivel a falu vezetőjével van dolga, reméli, hogy a férfi esetleg tud neki segíteni, bár ahogy elnézi, egy idősek lehetnek. Elfogadja a kezet, és finoman megszorítja, de olyan érzés fut át testén, amitől kirázza a hideg. Nem különben Wonterban.
-Zahira Naudin. A távolrévi Királyi Gárda Árny-századának orvosa, szolgálatára.
Mutatkozik be széles mosollyal az arcán.
-Talán tudna nekem segíteni, egy tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtti tűzről szeretnék érdeklődni, ami elpusztította a családom.
A falusiak közben már odasereglettek köréjük, s kíváncsi, árgus szemekkel figyelik a jelenetet. Wonter arcvonásai komorrá válnak, majd biccent.
-Rendben hölgyem… erre tessék.
Indul meg az úton a falu fogadója felé. Zahira hátra pillant, majd integetve Juttak-nak, ezt mondja.
-Gyógyulj meg hamar, és fogadj szót szépen az anyukádnak..
Juttak hevesen bólogat, és bebiceg a házukba. Mamája fejcsóválva figyeli, majd ő is bemegy, és bezáródik mögöttük az ajtó. Szegény Burana meg csak kocog Zahiráék után, nehogy róla elfelejtkezzenek…
E
gy takarosabb házhoz érkeznek, minek ajtaja felett egy cégér hirdeti a falu egyetlen fogadójának nevét.
~Zöld Kecske…~ Olvassa a feliratot, majd elmosolyodik. Életébe nem látott még zöld kecskét, fogalma sincs, hogy kinek juthatott eszébe egy ilyen név kitalálása, bár a fantáziának nem lehet határokat szabni.
-Fáradjon beljebb…
Nyitja ki Wonter az ajtót Zahira előtt, s a lány biccentve megköszöni eme nemes gesztust a férfinek.
Egy igazán takaros kis fogadó tárul szemei elé, ahol szinte minden zöld. ~Itt nagyon szerethetik ezt a szint.~ Gondolja magában, és a rá vetülő kérdő pillantásoktól elpirul, majd hangosan köszön.
-Jó napot kívánok mindenkinek…
Hajtja meg enyhén a fejét, miközben azon morfondírozik, hogy elf mivolta-e az, ami ennyire érdekes rajta, esetleg hogy idegen, avagy mindkettő?
-Nem akartam ott mindenki előtt beszélni. Kér valamit?
Kérdezi Wonter, s levéve magáról izzadt ingjét megindul egy eldugott asztal felé. Zahira kissé zavarban érzi magát, hiszen nem szokott hozzá, hogy idegen férfiak félmeztelenül flangáljanak körülötte. Az teljesen más kérdés, hogy munkája lévén minden napos eme élmény… de a körülmények miatt most zavarban van .
-Nem kérek semmit. Tud valamit a tűzről?
Szemeiben remény csillan, de ahelyett, hogy Wonter válaszolna a feltett kérdésre, kérdésre kérdéssel felel.
-Miért csak ennyi idő után érdekli a múlt?
Húz ki egy széket Zahirának, és a szöszke elf lány helyet foglal.
-Köszönöm.
Hajol előre, s alkarjával az asztal tetejére támaszkodik. Wonter helyet foglal vele szembe, s tekintetét az idegen lány íriszeibe fúrja. Eddig még soha, senki sem érdeklődött Rainforesték tragédiájáról, s nem is nagyon akarja elhinni, hogy a családjukból bárki is túlélte ezt a tüzet… ~Az lehetetlen…~ Csóválja meg képzeletben a fejét, majd nagyot sóhajt.
-Biztos nem kér semmit?
Próbálja oldani a lány feszült hangulatát, s mivel látja Zahirán, hogy hezitál, int Lenderan-nak.
-Egy pohár tejet, és egy tál felcsíkozott répát a hölgynek!
Zahira megrándul a szavaktól, s értetlenül nézi a férfit. Kiskorában mindig ez volt a reggelije… ~Ez biztos csak véletlen lehet…~ Mondogatja magában, hiszen Wonter honnan is tudhatná mindezeket?
Már pedig a férfi nem véletlenül rendelte ezt, hanem ezzel is tesztelni akarja a lányt, hogy az nem szélhámos-e…
-Jó lesz?
Vonja fel kérdőn a szemöldökét, mire Zahira lassan bólint, és megdörzsöli a karját. Tekintete találkozik egy asszony tekintetével, aki már-már undorral pillant végig szőke haján, és ápolt küllemén. Zahira nem sejtheti ennek okát, ami nem más, minthogy ebben a faluban nem nagyon szeretik az arisztokrata csemetéket.
Kissé szomorkás, belenyugvó arccal konstatálja, hogy vannak, akik külső alapján ítélik meg, de hát ez ellen sajnos nem tud, és nem is akar tenni. Inkább Wonter felé fordul, és végre belekezd mondandójába.
-Úgy öt-hatéves lehettem, amikor a szüleim meghaltak. A kiégett ház a miénk volt. Apám, és anyám bennégett a házban, nekem sikerült kimenekülnöm, és Távolrévbe kötöttem ki. Ott egy elf férfi megtalált, ki a kedvesével együtt saját gyermekeként nevelt fel. Kitanítattak, és most én vagyok a klánom egyik orvosa. Nemrég álmodtam, s úgy hiszem, hogy volt egy testvérem, de nem tudok róla semmit. Ha viszont az emlékeim jók, akkor nem volt a tűzben… *Meséli el röviden, mert ha Wontert még érdekli valami, úgyis kérdezni fog. A döbbent arckifejezéssel, mi a férfi arcára költözik, nem tud mit kezdeni. Nem is döbbent, inkább hitetlen. Wonter nagy sokára szólal meg.
-Értem...
Ennyi, semmi több mi torkán kijön, de azért is úgy kell megszenvednie.
-Azt mondta, hogy tud segíteni… vagy mégsem?
Vet reménykedő pillantásokat a zavart férfire, közben megérkezik a pohár tej, és a répacsíkok. Zahira kést vesz a kezében, és a répacsíkokat tovább darabolja, apró kockákra. Meg tudná enni csíkokban is, egyszerűen már hozzá szokott ahhoz, hogy így eszi. Bekap egy darab répát, majd fogaival elroszogtatja, és lenyeli. Ajkaihoz emelve a poharat belekortyol a hűs tejbe, majd Wontert kezdi figyelni feszült figyelemmel.
A férfi, mintha szellemet látna, úgy követi nyomon Zahira minden egyes mozdulatát, majd megszólal.
-Esetleg, igen. Min változtatna, ha kérdéseire választ találna?
Azt látja, hogy Zahira nem szűkölködik, így a vagyon vadászata nem lehet indíték… bár kit tudja, vannak nagyon kapzsi emberek. De Zahira nem is ember… Bonyolult ügy ez.
-Magának nem fontos a családja? Biztosan a körükben nőhetett fel. Sajnos nekem ez a kincs nem adatott meg. Persze, van családom, kik sajátjukként kezelnek. Óvnak, szeretnek, és vigyáznak rám, de az nem ugyan az. Eddig azért nem indultam el, mert messze innen tanultam, és nem is lett volna támpont. Úgy érzem, most értem meg erre lelkileg.
Kérem, ha tud valamit, ne hallgassa el előlem…
Wonter nagyot sóhajt, majd hátradőlve a székében kezeit tarkója mögött összekulcsolja, és becsukja a szemeit. Gondolatok sokasága kavarog a fejében, majd dönt.
-Hiába vagy elf, a szó nem elég. Valahogy bizonyítanod kell…
Tárja szét a karjait, hiszen nagy felelősség nyomja most a vállát.
Zahira-t nem kell kétszer kérni, azonnal batyujához hajol, amiben matatni kezd. Megtalálja Mirana-t, majd kiemeli, és Wonter felé nyújtja.
-Ő Mirana… a babám. Menekülés közben fogtam magamhoz, azóta is őrzöm. Ez az egyik legfontosabb emlékem.
Wonter szemei végigpásztázzák a ramaty állapotban levő babát, de még rossz állapota sem elég arra, hogy ne ismerje fel azt. Már hogy ne ismerné fel!?
Ujjaival megdörzsöli szemeit, majd ingjét az ölébe gyűri. Hisz a lánynak. Túlságosan sokat tud Rainforest-ékről, a „testvérről”, és nem utolsó sorban itt van a baba is.
-Menjünk.
Áll fel hírtelen Wonter, és Zahira értetlenül tekint fel a férfire.
-De hát…
Hebeg, közben Miranat visszacsúsztatja a batyuba.
-Kérem…
Sürgeti a férfi, és Zahira mögé lép, hogy kihúzhassa a székét. Zahira nem ellenkezik, de nem nagyon tetszik neki a dolog. Ez a férfi nagyon furcsa, talán csak a bolondját jártatja vele.
Szép lassan feláll, a férfi már meg is indul kifelé.
-Most meg hová…
Szól utána, s a fogadóban a tekintetek ismételten reá szegeződnek.
-Jöjjön…
Sürgeti ismét Wonter, és kinyitja Zahira előtt az ajtót. Szegény elf lányt már a sírás környékezi, hiszen nem szokott hozzá ilyen szigorhoz. Nem elkényeztetett, rendes nevelést kapott… de sose szoktak vele így beszélni. Érzékeny lelkének pedig, nem éppen egy jó pont.
B
urana kisebb nyerítéssel üdvözli a kilépő lányt, és nyomban oda is kocog mellé, majd orrát Zahira füléhez nyomja, mintha csak puszit akarna nyomni a lány arcára. Zahira megsimogatja apja lovának a fejét. Wonter elmosolyodik ezt látva, de nem áll meg egy pillanatra sem. Egy kőből épült takaros épület felé vezeti a lányt.
-Ez egy amolyan közösségi házféle. A falusiak ide jönnek be ügyes bajos dolgaikkal.
Zahirát ez most a legkevésbé sem érdekli, de nem teszi szóvá. Megfogja Burana kantárját, és jól eső érzés tölti el. Mintha apja most itt lenne mellette.
~Jó ötlet volt Burana-t hoznom…~ Sóhajt fel, s szabad kezével benyúl a gallérja alá nyakához, majd megérinti a nyakláncán függő medaliont. Apró mosoly kúszik ajkaira, ahogy szemei előtt megjelenik kedvese alakja, és szerelmes tekintete.
~Kaldor…~ Mosolyodik el, s rájön, hogy mennyire is szereti a férfit. Kedve lenne most azonnal sarkon fordulni, felpattanni Burana hátára s csak vágtatni, míg haza nem ér, hogy átölelhesse a férfit, hogy hozzá bújhasson, hogy együtt sétálgathassanak a Pillangókertben, vagy nevetgéljenek a Labirintus szövevényes útjain.
De nem teheti meg, most még nem… Úgy érzi, hogy talán forró nyomon van, mert a jelek szerint, Wonter tud információkkal szolgálni Zahira múltjáról.
Wonter, Zahira hallgatása miatt hátra fordul, s csak a lány merengő arcát bámulja, ahogyan vezetve a lovát, egy medált zár ujjai közé.
-Szép ékszer…
Szólal meg az elf férfi, s Zahira lassan a férfire pillantva elmosolyodik.
-Igen. Nagyon szép. Ajándékba kaptam a kedvesemtől. Családi ékszerük, s ez megóv az utam alatt…
Visszadugja az ékszert, és Wonter mellett sétál tovább. A férfi arcára enyhe csalódottság ül ki, mit Zahira nem vesz észre, de ha észre is venné, akkor sem sejtené, hogy az mitől lehet. Wonternek megtetszett a bájos elflány, de nem lepődött meg rajta túlságosan, hogy már foglalt.
-Meg is érkeztünk. A paci kint marad…
Viccelődik a férfi, majd kinyitja Zahira előtt az ajtót. Zahira elmosolyodik, elereszti Burana-t, majd belép az épületbe.
Egyszerű, takaros kis épület, hasonló belsővel, mint a gárda területén levő Toborzó iroda, talán csak nem annyira fényűző. Szembe a falon egy hatalmas tükör áll rézkeretben. A levegőnek kissé áporodott illata van, bizonyára nem mostanában szellőztettek odabent. Jobb oldalt egy hatalmas szekrény, nagy fa gombokkal, balra egy ajtó mi felé Wonter vezeti őt.
-Erre… ez a dolgozó szobám…
Magyarázza a férfi, s közben meggyújt egy gyertyát. Zahira követi őt, s egy nagyobb teremben találja magát, hol a falak tele vannak kisebb nagyobb képekkel, könyvespolcokkal, s az ablak előtt egy hatalmas íróasztal áll. Ez a helyiség jóval puccosabb, mint az előtér volt.
Wonter kihúz Zahirának egy széket az asztala előtt, majd maga is leül az íróasztal másik felére, s feszült tekintettel fürkészi Zahirát. Nem mond neki semmit, nem kínálja hellyel, csak vár. Ő tudja, hogy mire.
Zahira szemei elkerekednek, s pislogva tekint körbe. Nem érti a hallgatást, s az egész helyzetet. Igaz kihúzták neki a széket, de nem ül le.
-Kik azok, akik ezeken a képeken vannak?
Kezd el körbesétálgatni a szobában, meg-megállva pár kép előtt, s félrebiccentett fejjel nézi őket. Némelyiken egy törp férfi, némelyiken ember házaspár, de van olyan is, amin egy eléggé szép gnóm nő van puccos ruhába felöltözve. Egyetlen egy kép van olyan, amin egy elf pár van megörökítve, kisbabával az anya karján. Az asszony egy széken ül, férje mellette áll, s mosolyogva néznek egymásra. A kicsi, göndörkés hajú szőke baba, pedig szunyókál. Zahira felvonja a szemöldökét, majd közelebb lép a képhez. Az asszonynak szőke haja kontyba van felfogva, de a vonásai nagyon hasonlítanak Zahiráéra. A férfi szintén szőke, derék elf, látszik rajtuk, hogy nemes emberek.
~Csak bebeszélem magamnak… hiszen mi egy egyszerű kis erdei házban laktunk, s ha jól emlékszem, legalábbis ha az álom, és az emlék valósághű volt, akkor van egy fivérem is…~ Hessegeti el azon gondolatait, hogy esetleg az ő szülei vannak a képen.
Lassan Wonter felé fordul, mikor is a földön megpillant egy ódon, nagy vázát. Alja öblös, s felfelé karcsúsodik, majdnem Zahira derekáig ér. Kék színűre van mázolva, rá zöld, és citromsárga virágok vannak festve.
-Én ezt a vázát már láttam valahol… és ez a hely is olyan ismerős…
Szólal meg elgondolkozva, s a vázához lépve végigsimít rajta.
-De lehet, hogy tévedek. Nem tudom…
Rázza meg zavartan a fejét, majd az asztalhoz sétál, s helyet foglal a számára kihúzott széken. Wonterre nézve különös feldúltságot vél felfedezni a férfi tekintetében.
-Valami baj van?
Kérdezi Zahira, s már állna is fel, hogy megvizsgálja a férfit, de az, nemlegesen leinti őt. Előre dől, s alkarjaival feltámaszkodik az asztalára.
-Na jó… meggyőzött kisasszony. Akkor elmondom, amit tudok… de hosszú lesz az útja, ha mindennek a végére szeretne járni.
Köszörüli meg a torkát.
-Abban az időben, mikor én megszülettem, egy elf házaspár érkezett a falunkba. A nő nagyon szép volt, s egy gyermeket hordott a méhében. A nő és a férfi eléggé csendes volt, nem sokat kommunikáltak a falubeliekkel. A szüleimtől kapták az erdőbeli házat, ahol meghúzhatták magukat. Az asszonyt Savaerilin-nek, a férfit Florentin-nek hívták. Florentin Rainforest. Ők voltak a te szüleid. A szüleimtől annyit hallottam, hogy egy távoli városból érkeztek, és hogy nagyon fontos emberek, de titkolni kell, hogy itt vannak.
Sokat játszottunk mi együtt, többször is voltam az erdei kis házatokban. A szüleid nagyon szerettek engem. Azon a napon is nálatok voltam, de már korán eljöttem. Éjszaka a nagy füstre odasereglett a ház köré a falu népe, de addigra már… a tűz akkora pusztítást végzett, hogy esély sem volt. Azt hitték mindenki benne égett, s nem indultak a keresésedre. Én így tudom.
Pár évvel később egy lovascsapat érkezett a falunkba, és a házaspár, meg a kicsi után érdeklődött. A szüleim elmondták nekik, hogy mi történt, de alaposan átvizsgálták a kiégett házikót. Hiába kérdezték tőlük, nem válaszoltak rá, hogy kik is voltak Rainforesték. Egy nevet viszont emlegettek. Amerton… igen, biztos vagyok benne. Amertonból jöttek…
Sóhajt fel Wonter, majd kutatón néz Zahirára.
-A festményen maga, és a szülei vannak, amit az imént olyan hosszasan nézett.
Zahira feldúltan bámul kifelé az ablakon.
-Rainforest… Tehát akkor nincs testvérem… akkor maga volt az álmomban, és az emlékemben…
Suttogja.
-Merre lehet eljutni Amerton-ba? Tudja valaki az utat? Mennyire van messze?
Rebegi elcsukló hangon. Azt hitte, hogy végre kitisztul minden, de így csak még jobban összekuszálódtak a dolgok. Szülei nevét már tudja, azt is hogy egyedüli gyerek volt, és hogy egy hely, mit Amerton-nak hívnak talán szülei származásának helye. De vajon miért jöttek el onnan? Miért tartották titokban kilétüket, miért bujdostak el?
Szinte már zúg a feje a sok megválaszolatlan kérdéstől, s megdörzsöli lüktető halántékát. Wonterre pillant, majd könnyek csorognak végig az arcán.
-Szóval maga és én ismertük egymást?
Wonter áthajol az asztal fölött, majd ujjaival letörli Zahira arcáról a könnycseppeket.
-Igen… de ne magázz, kérlek. El se hiszem, hogy túlélted. Hihetetlen… ha a szüleim, akkor megtaláltak volna…
De nem fejezi be. Túl sok itt a ha, és a múlton már nem szabad rágódni.
-Figyelj Zahira. Segítek neked. A legjobb lovasaimat adom melléd, de előtte elviszlek Timora-hoz. Ő egy öregasszony, a falu legöregebb lakója. Ő biztosan jobban emlékszik ezekre a dolgokra. Sok hasznos információja lehet a számodra, rendben? A képet neked adom…
Tűri be Zahira füle mögé a lány kósza hajtincsét. Zahira csak bólint, majd oldalvást fordulva újra a képre tekint, s alaposan megnézi az apját, és az anyját.
-Fedras… milyen gyönyörű volt az anyám…
Remegnek meg ajkai, és sírásra görbülnek.
-De te még őt is felülmúlod… na ne sírj. A megváltoztathatatlanon nem szabad bánkódni. Feláll, majd a képhez sétál Wonter, és leakasztja a falról. Kissé poros az, hiszen ritkán engedi, hogy a takarító személyzet az irodájában nyúlkáljon a dolgai között. Egy rongydarabbal áttörli azt, majd mosolyogva teszi le Zahira elé az asztalra.
-A tiéd… Egy művész festette meg őket, mert nálunk ritkaság számba mennek az elfek… Mehetünk Timorához, vagy most időre van szükséged?
Szólal meg meleg hangon, mire Zahira megrázza a fejét.
-Mehetünk, de ezt most itt hagyom. Majd ha hazafelé tartok, bejövök érte mindenképpen.
-Rendben, ahogy akarod.
Húzza ki Zahira alól a széket, majd egymás mellett távoznak az épületből.
N
em sokat kellett gyalogolniuk ahhoz, hogy a falu szélén levő rozoga házhoz érjenek. Már jócskán szürkület van, s csak egy gyertya pislákoló fénye jelzi, hogy valaki tartózkodik a faházban.
-TIMORA MAMA!
Kiált be Wonter, majd benyomja a kaput, mi fülsüketítően nyikorog a rozsdától. Az öregasszonyt mindenki mamának hívja a faluban. A bölcs öregasszony kora ellenére nagyon fitt, és vág az esze, mint a beretva.
Zahira kissé tétovázik, s Wonter ezt észre véve csuklón ragadva a lányt húzza be maga után a házba.
-Timora mama… itthon van!?
Szól most már normális hangszínben, mire a gyertya megmozdul, és egy öregasszony totyog ki a kitérőre. Háta majdnem derékszögig hajlott, arcán mély ráncok futnak össze. Szemei mélyen ülők, de barátságosan csillannak meg, amint meglátja az elf fiút.
-Drága fiam, jer beljebb. Rég láttalak. De ki ez a szépség, kit magaddal hoztál? Tán csak nem a menyasszonyod?
Hunyorít Zahirára.
-Találkoztunk már Kedves? Nagyon ismerős vagy nekem…
Lép Zahirához, és fejét oldalra döntve felemeli, majd fürkészőn nézi az elf lány arcát.
-Egy ilyen nőt ismertem, ki szépségedet megközelítette… de ő már rég meghalt.
Mondja nagy komolyan az öregasszony.
-Zahira Naudin vagyok, örülök, hogy megismerhetem.
Pukedlizik a néninek, mire az összeráncolja a szemöldökét.
-Azt mondta Kedves, hogy Zahira? Zahira… Zahira…
Dörzsölgeti meg az állát, mire Wonter a nénibe karol, és a székhez kísérve leülteti őt. Int Zahirának is, majd maga is leül.
-Timora mama. Ő Zahira Rainforest. Túlélte a tüzet…
Lövi le a „poént” Wonter. Timora az asztalra csap, mire mindkét fiatal megdermedve mered rá.
-Én tudtam! Én akkor megmondtam, de senki nem hallgatott rám! Én megmondtam, hogy csak ketten vesztek oda a tűzbe!
Morog a néni, majd hírtelen hangulatváltás következik, és bájosan elmosolyodik.
-Megnőttél. Olyan rég volt már?
Tűnődik el.
-Kértek valamit!? Gondolom, információért jöttetek.
Zahira bólint, majd Wonterre tekint, de a férfi úgy tűnik, nem szól, csak csendes hallgatója a beszélgetésnek.
-Szeretném, ha elmondaná nekem, hogy mit tud a szüleimről… mindent. Nagyon megköszönném… Cserébe kérhet bármit. Orvos vagyok, szívesen megvizsgálom a derekát, és ha bármilye fáj, azt is… De fizetni is tudok. Nem probléma.
Timora mama csak csóválja a fejét.
-Ugyan kislányom, nem szükséges. Az én vén csontjaim már így is túl régóta vannak használatban. A pénzedet, pedig tartsd meg, és vigyázz rá. Szívesen elmondom, amit tudok, nem kell adnod érte semmit.
Hunyorít mosolyogva.
-Nagy titokzatosság övezte a szüleid. Anyád már várandós volt, amikor ide érkeztek. Wonter szüleitől kapták az erdei házat. Apád vadászott, így tartotta fel magukat. Édesanyád folyton énekelt, csodás hangja volt, és nagyon szép ruhákat varrt. Nekem is volt egy… de az idő tönkre tette. Annyit tudtam kiszedni anyádból, hogy bujkálnak. Én voltam a bába a születésednél…
Ismételten hunyorít mosolyogva.
…Nem tudtak beilleszkedni a falusiak közé. Minden egyes mozdulatukból, s ahogy beszéltek fensőség áradt. Itt azt az emberek nem nagyon szeretik, tudod!? Mi csak egyszerű falusiak voltunk akkor is, és most is. Bár nem tudom biztosan, de úgy hiszem, hogy nemesek voltak. Te nagyon kedves pösze kislány voltál, itt mindenki szeretett téged. Wonter szülei sokszor elengedték hozzátok Wontert, hogy legyen játszótársad. Aztán jött az a szörnyű tűz. Senki se értette, de szándékosságra utaló jelet nem találtunk. Még mindig úgy hiszem, hogy baleset volt… de hát
Emeli a magasba kezeit, s mint aki a plafont fenyegeti, rázza meg ráncos kezeit.
…csak az Istenek tudhatják, hogy mi történt ott. Sajnos ennél többet én sem tudok neked mondani, kislányom…
Csóválja meg a néni a fejét, mire Wonter közel hajol hozzá.
-Timora mama… emlékszik, amikor lovasok jöttek, és a Rainforest család után érdeklődtek? Arra ugye még emlékszik?
Zahira hol a nénire, hogy az elfre pillog, s lemeredve hallgatja a dolgokat. Ez sokkal bonyolultabb lesz, mint gondolta volna… Amikor otthonról elindult, úgy hitte, a kiégett háznál meg fogja kapni összes kérdésére a válaszokat. De nem így lett… mindig, amikor úgy tűnik, végre közeledik a megoldás felé, újabb akadályokba ütközik. Arcát kezeibe temeti, és nagyot sóhajt. ~Talán mégis csak jobb lett volna, ha valaki elkísér. Ki tudja, meddig leszek még távol otthonról, s hogy egyáltalán haza találok-e…~
Dörzsölgeti meg a szemeit, majd újra felegyenesedik.
Timora összeszűkített szemöldökkel mered a plafonra, s ujjain valamit számol. Zahira kérdőn tekint Wonterre, de a férfi csak egy megnyugtató mosolyt küld felé. Zahira visszamosolyog, majd hallgatja tovább a nénit, ki olyan hírtelen kiált fel, hogy Zahira szíve majd kiugrik az ijedtségtől a helyéről.
-Megvan!!!
Ujjongja
-Igen, már emlékszem rá. Pár év elteltével lovasok érkeztek egy Amerton nevű helyről, s körbekérdezősködtek a faluban, hogy nem láttunk-e elf házaspárt. Eléggé jó személyleírást adtak a szüleidről. Mivel már szegények úgyis halottak voltak, így elmondtuk nekik, hogy itt voltak. Kimentek a faházhoz, de hogy mit is csináltak ott pontosan, én azt nem tudom
Von vállat…
-A vezetőjükkel én beszéltem, és ő valami olyasmit mondott, hogy a családod rokonságban állt valami nagyon fontos személlyel, de hát nem értek én az ilyenekhez. Ugye én csak egy egyszerű falusi asszonyka voltam…
Emeli fel mentegetőzően a kezeit az ég felé, majd nagyot sóhajt.
-Ne haragudjatok gyermekeim, de fáradt vagyok, lefeküdnék aludni, ha nem gond. Zahira, örülük neked, vigyázz magadra gyermekem…
Nézi mosolyogva Zahira vonásait.
-Kétség sem férhet hozzá. Tiszta anyja…
Szólal meg ábrándozva, majd Wonterre hunyorít.
-Segíts neki…
Wonter bólint, majd feláll. Zahirához sétál, s kihúzva neki a széket felsegíti.
-Köszönöm szépen. Biztos nem tehetek önért semmit?
Kérdezi Zahira, hiszen meg szeretné hálálni a néni segítségét.
-Hidd el leányom, mindenem megvan. Menj… éld az életed. De azért egy puszit adhatsz… Kuncog magában. Zahira elmosolyodik, majd a nénihez lép, s lehajolva csókot nyom a homlokára.
-Viszontlátásra. Fedras adjon még sok szép hosszú évet…
Simogatja meg a mély ráncokkal barázdált arcot. Wonter is elköszön a nénitől, majd kilépnek a házból.
M
ár besötétedett teljesen. A csípős szél az arcukba csap, s hó illata terjeng a levegőben. Feltekintve az égboltra, fehér felhőket világít meg a hold sápadt fénye. Zahira összeszorítja a fogait, hiszen nagyon kellemetlen lenne, ha pont most esne le az első hó… Wonter is követi a lány tekintetét.
-Azt hiszem jobb lesz, ha ma éjjel a fogadónkban alszol. Az erdő éjszakánként veszélyes. Holnap kora hajnalban adok melléd két jó lovast, akik elkísérnek az utadon. Egyedül nem mehetsz.
Zahira szívesen tiltakozna, de most már ő is belátja, hogy egyedül nem folytathatja megkezdett útját. Innentől már nem játék. Egy teljesen ismeretlen, még nem járt útra készül, ahol ki tudja, milyen veszélyek leselkedhetnek rá. Talán ha nem lenne Ortel, Clau, és Kaldor… bátran egyedül neki vágna. De nem teheti. Megígérte, hogy épségben vissza fog térni hozzájuk, és így is lesz…
Így hát rábólint.
-Rendben. Nagyon szépen köszönöm… Megkérhetnélek, hogy a lovamat is elhelyezd? Nyugodtabban alszom, ha biztonságban tudhatom. Tudod… Burana apám lova, s nagyon kedves neki…
Magyarázza, s közben fel is bukkan a paci. Fejet rázva ad ki prüszkölő hangokat, mintha csak számon kérné Zahirától, hogy mi tartott ilyen sokáig.
-Ez csak természetes. Aludj nyugodtan. A lovat bízd csak rám, és a fogadóban mond meg, hogy az én vendégem vagy. A legjobb szobánkat kapod meg.
Zahira belép a fogadóba, Wonter pedig Burana-t kantárjánál fogva elvezeti…
…pár nappal később…
M
ár látom a várost, kisasszony!
Kiált vissza lovában hátra fordulva Halexis. Egy domb tetején áll, s a távolba kémlel. Zahira, és mellette a másik lovas feszült figyelemmel vár. Napok óta úton vannak, az éjszakákat javarészt a szabad ég alatt, vagy egy elhagyatott menedékházban töltötték. A lovak már kimerültek, és Zahira sem érzi túlzottan jól magát.
Ám Halexis szavai felcsillantanak szívében egy apró reménysugarat.
-Menjünk kisasszony.
Sürgeti meg Pendenor, majd Zahirát gondosan az oldala mentén tudva megindulnak felfelé a dombra.
-Mi van, ha hiába jöttünk ide? Olyan rég volt már…
Motyogja maga elé Zahira, mire az őszes, jó karban levő férfi pödör egyet a bajuszán.
-Akkor legalább elmondhatja Zahira kisasszony, hogy maga mindent megtett. Ne csüggedjen. Ha Wonter úrfi reménytelennek tartotta volna az Ön útját, nem adott volna maga mellé, főleg Halexis-t nem. Ő a legjobb embere…
Int fejével a dombtetőn ácsorgó társa felé, kihez egyre közelebb kerülnek.
-Fedras megsegít, biztosan…
Mosolyodik el halványan Zahira, s ujjai a nyakában függő láncra siklanak, majd az azon függő medálra, mit Kaldortól kapott. Elszorul a szíve, hiszen éppen ma egy hete, hogy elindult, és nagyon hiányzik neki kedvese. ~Talán már el is felejtett…~ Hajtja le a fejét bánatosan, s lógó orral halad Pendenor mellett. Lassacskán ők is felérnek a dombtetőre, és felemelve a fejét, még a lélegzete is elakad. Nem ilyenre számított.
-Óóó
Szólalna meg döbbenten, de csak ennyi jön ki a torkán. Hatalmas, szinte égbe nyúló építmények tárulnak szemei elé, rengeteg vízesés a távolban, s gyönyörűbbnél gyönyörűbb házak. ~Ez biztosan nem Amerton…~ Rázza meg hitetlenül a fejét.
-Biztosan jó helyen járunk?
-Biztosan…
Mosolyog a lányra Halexis. A férfinek dús, fekete haja van, miben már egy-két szürkés hajszál jelzi, hogy bizony az idő felette is elszáll. Noha erős katonaember, s a falu őrségének a vezetője, mindenki csendes és szerény emberként ismerte meg. Nagy csodálója az elfeknek, és főként a gyógyítóknak, így mikor felkérte őt Wonter erre a „küldetésre”, habozás nélkül igent mondott.
-Hát, akkor előre…
Mosolyog izgatottan Zahira. A két férfi között halad, mikor is a város kapuja feltárul, kiengedve magából egy tucat fegyverekkel felszerelt katonát. Halexis összeráncolja a homlokát, s komoran tekint a csapatra. Reménykedik benne, hogy nem feléjük tartanak, de reménye egy csapásra elszáll, mert azok láthatóan feléjük indultak el.
-Pendenor…
Szól, mire társa így felel.
-Igen… látom barátom. Kisasszony, jobb lesz, ha felhúzza fejére a csuklyát. Sajnos sokan elvesztik a fejüket egy szép nő láttán.
Zahira engedelmeskedik, és érzi, ahogy az izgalomtól izzadni kezd a tenyere. Imát rebeg magában, hogy a lovasok ne ártó szándékkal érkezzenek. Nem szeretné, ha ez a két nemes lelkű férfi, miatta sérülne, ne adj Fedras, halna meg. Burana jól ismeri Zahirát, és észre is veszi a lány idegességét. Megtorpan, rázni kezdi a fejét, jobb hátsó lábával a levegőbe rúg.
-Burana…
Sikkant fel Zahira rémülten. Útitársai megfordulnak, és fürkészőn méregetik a lovat, remélve, hogy nem veti le magáról a rémült lánykát.
A lovasok eközben egyre közelebb érnek, míg nem körbekerítik őket, és a kivont dárdákat nekik szegezik.
-Kik vagytok idegenek, és mit kerestek Amerton határán!?
Szól egy díszes köpenyes, csúcsos sapkás idős elf férfi, aki minden bizonnyal a csapat vezetője. Bizalmatlanul méregeti a két férfit, és a köpenyes alakot, kinek arca nem látható, ám alakjából arra következtet, hogy az illető vagy suhanc, vagy nő. Kissé sürgetően mozdítja feléjük a dárdát, nem szeretne egész nap a „betolakodók” válaszára várni.
-Békével jöttünk, jó uram. Egyszerű utazók vagyunk…
Mosolyog Pendenor, de az elf férfi vonásai továbbra is kemények maradnak.
-Húzd le azt a csuklyát a fejedről. Látni akarom az arcodat!
Léptet előre, s Zahirát kezdi fürkészni. Nem tetszik neki ez az egész helyzet, úgy érzi, itt nem stimmel valami. Zahira hátrahúzza a csuklyát, s emelt fővel néz szembe a katonával.
-Zahira Naudin vagyok, Távolrév városából. Békés szándékkal érkeztem, az urak az én védelmemet biztosítják utam alatt. Szeretnénk a városukban megszállni egy időre.
Szavai tisztelet teljesek, mint ahogy viselkedése sem hagy kivetnivalót maga után. Nem csoda ez, hiszen Ortel mellett megtanulta, diplomatikusan kezelni a különböző helyzeteket.
Treoner látva, hogy hölggyel van dolga, ráadásul elf-el, kicsit „visszavonul”.
-Rendben van kisasszony. Bejöhetnek. Én Treoner vagyok, Amerton városának testőrparancsnoka. Városunk lakosságának egyik fele elf, másik fele, pedig gnóm. Embereket ritkán látni errefelé, de a kíséretét fegyvertelenül beengedjük.
-Köszönöm…
Hajt fejet enyhén Zahira, és a két férfire pillant, amolyan „Minden rendben lesz nézéssel”. Treoner, és csapata kíséretében lovagolnak be Amertonba.
L
aknak itt Rainforest nevezetű elfek?
Szólal meg, s néz körbe, ugyanis most haladták át a kapun be, a városba. Az őrök egymásra tekintenek, és harsány nevetésbe törnek ki. Zahira zavartan pislant Treoner-re, aki egy kézmozdulattal utasítja beosztottjait, hogy fejezzék be a kacarászást.
-Természetesen laknak. Én is őket szolgálom.
Mosolyog elnézően a lányra. Az embereivel majd később számol… nem akar Zahira előtt. Igazán udvariatlan dolog volt tőlük, hogy egy előkelő hölgyet így kinevettek. Zahira kísérete leadja a fegyverét, és a parancsnok elkíséri őket a város legelőkelőbb fogadójához.
-Meddig szándékozik maradni?
Tudakolódik finoman.
-Pontosan még én sem tudom. Addig, ameddig a múltamat nem tudhatom bizonyosan.
Feleli Zahira, s leszáll Burana hátáról.
-Hogy beszélhetnék egy Rainforest-el? Nagyon fontos lenne…
A parancsnok összevonja a szemöldökét, és oldalra léptet lovával. Nem tudja, hogy a lány mit akarhat az Uraktól, de ha nem ártó szándékkal érkezett, akkor az, nem is az ő dolga.
-Látja azt az épületet!? Amerton legmagasabb kastélya. A hercegi család ott él. Két nap múlva télbúcsúztató bált tartanak, ahol a város polgársága is megjelenhet. Ha szerencséje van, ott beszélhet a herceggel. Alkalomhoz illően öltözzön, kérem. Sok szerencsét… Ha gond lenne, forduljanak bizalommal Clodae-hoz. Ő a fogadó kocsmárosának hitvese…
Tiszteleg, majd elvágtat, vissza a kapu irányába. Zahira egyedül marad a kíséretével. Treoner szavai csengnek a fülében újra, és újra. ~ A hercegi család ott él… A hercegi család ott él.~ Hitetlenül pislog az égbe nyúló épület felé, mihez foghatót még soha nem látott. Teljesen megzavarja az a gondolat, hogy esetleg királyi vér folyik az ereiben. ~De hát akkor a szüleimnek miért kellett elmenekülniük? Ha mindez a pompa, és csillogás, ez a nép mind az övék volt… és keresték őket… Vajon miért? Mindenképpen meg kell tudnom.~
Pendenor-ra, és Halexis-re tekint.
-Menjünk be…
Veszi le a csomagjait Burana-ról, és megsimogatja a hátát. A két férfi is leszáll a pacijuk hátáról, kikötik őket, majd Zahira mögött szorosan haladva lépnek be a fogadóba, mit építői „Pitypang”-nak neveztek el.
Belépve nagyon puccos látvány tárul az elf lány szemei elé. Itt aztán igazán adnak a pompára. Drága selyem, és bársony kárpitok, szépen megdolgozott fa bútorok, elegánsan kiöltözött felszolgálók, ezüstkanalak, és ritkaság számba menő festett tálak. ~Megengedhetem én ezt magamnak?~ Szólal meg belső hangja, mire egy másik hang így felel. ~Meg… folyton dolgozol, alig költesz, ennyi igazán kijárhat neked is.~
A díszes pulthoz sétál, és megállva előtte, a gyönyörű, vörös hajú nőre pillant, kinek szépségét egyedül a túlságosan elálló hegyes fülei, töri meg.
-Üdvözlöm. Clodae-t keresem… Treoner küldött. Zahira Naudin vagyok…
Mosolyog, majd oldalvást fordulva bemutatja úti társait.
-Ők pedig a kíséretem, Pendenor Mortelor, és Halexis El`Fiorne. Három szobát szeretnénk, ételt, és információt, hogy hol lehetne elegáns ruhát varratni, vagy vásárolni.
Clodae alaposan végigméri az idegeneket, a két ember férfi nem nagyon nyerte el a tetszését, de a lány elf, így nem fog problémázni.
-Én vagyok Clodae kisasszony. Természetesen van szabad szobánk, és a konyhánk is kiváló. Meddig szándékoznak maradni!?
Vesz elő egy vaskos könyvet, madártollat, és egy üveg tintát.
-Nem tudom még. Talán csak pár nap…
Feleli Zahira, és érdeklődve kíséri nyomon azon mozdulatokat, amivel a fogadósné beleírja őket a könyvbe. A pult alatt matatva megcsörrennek a kulcsok, és három egymás mellett levő szobáét adja ki a lány kezébe.
-A kulcsokat nem lehet kivinni innen. Minden távozáskor le kell adni, és itt felvehető. Egy futárt elküldök magukkal a varrónőhöz, amint kívánja… Más valamit?
Kérdezi kedvesen, mire Zahira enyhén megrázza a fejét.
-Nem, köszönjük.
Fordul el, s egy-egy kulcsot a férfiak kezébe nyom.
-A költségeiket természetesen én állom.
Mosolyog, majd felmennek az emeletre…
Z
ahira teljesen lázban ég. Az utóbbi két napban a ruhája elkészülésével foglalatoskodott. Napjában többször is kellett mennie ruhapróbára, s most tényleg úgy érzi magát, mint egy hercegkisasszony. Még soha nem volt báli ruhája, és eddig még soha nem volt igazi bálban. Ahogy most a hintóban ücsörög, kissé elönti a bűntudat, mert otthon Kaldor biztosan betegre aggódja magát miatta, Zahira pedig bálozni megy. Azt is szerette volna, ha élete első bálján apja is jelen lehet. Sajnos ez nem adatott meg Zahira számára, de bízik benne, hogy még lesz arra lehetősége, hogy otthon egy bálon táncolhasson Ortellel.
Halexis elől ül a kocsis mellett, Pendenor pedig hátul, Zahirával szemben, és mosolygó arccal fürkészi Zahirát.
-Kár hogy nem vagyok fiatalabb. Zahira kisasszony, maga hihetetlenül gyönyörű…
Biccent elismerően, s noha nem akarja az elf lányt zavarba hozni, azért titkon alaposan végig méri. Zahria elmosolyodik a bókon, s pirult arccal lesüti a szemeit.
-Köszönöm. Mikor érünk oda!? Hallom már a zenét, és a mulató emberek zsibongását.
Húzza el a függönyt, s kíváncsian kikémlel. Suhannak Amerton főutcáján, a hintó mellett nevetgélő polgárok sietnek a kastély felé, és a falakon mind fáklyák világítanak.
-De szép…
Ámul-bámul tátott szájjal. ~Itt minden olyan szép…~ Teszi hozzá még magában, s nagy sóhajjal dől hátra ismét. Fejét oldalra fordítja, s úgy figyeli a suhanó épületeket, vígan siető elfeket, és gnómokat. Lassan elnyomja az álom, de mielőtt mélyen aludhatna, a hintó hírtelen zökkenve megáll. Zahira szemhéjai felpattannak, s kérdőn kukucskál ki az ablakon.
-Megérkeztünk…
Erősíti meg gondolatát Pendenor, majd valaki kívülről kinyitja az ajtót. Zahira egy jól öltözött gnóm inassal tekint szembe.
-Üdvözöljük kisasszony Amerton kastélyának télbúcsúztató bálján. Szabad a kezét?
Nyújta segítőkészen a kezét Zahirának, hogy lesegítse a hintóról.
-Köszönöm…
Fogadja el a segítséget, majd kiszáll a hintóból, és hátra pillant Pendenorra, ki láthatóan jól mulat a helyzeten. Hozzá csatlakozik Halexis is, és Zahira mögött haladva lépnek be a kastélyba.
Hatalmas előtérbe érkeznek, ahol már rengeteg ember ácsorog. Festmények, aranyozott kárpitok vannak a falon. A járólap csiszolt kövekből van kirakva, és rengeteg szolgáló rohangál fel, s alá tálcákkal a kezükben. Mindegyiken elegáns egyenruha, látszik, hogy a ház ura nem sajnálja szolgálóitól a dolgokat. Egy hatalmas lépcső vezet felfelé, az első szintre. Zahirának fogalma sincs róla, hogy ez a kastély hány szintes lehet, de ahogy kívülről elnézte két-három, minimum megvan. Egy komorna lép hozzá.
-Kisasszony, a köpenyét elvehetném?
Zahira kérdőn fordul felé, mire észbe kap.
-Természetesen. Köszönöm…
Mosolyog, majd hagyja, hogy lesegítsék róla. Maga is le tudná venni, de a komornának nem szeretne azzal kellemetlenséget okozni, hogy nem hagyja végezni a munkáját, amiért megfizetik. A komorna elsiet Zahira köpenyével. Ekkor egy férfi jelenik meg a lépcső tetején, és beszélni kezd.
-Kedves vendégeink. A herceg pár percen belül megérkezik. Kérem, fáradjanak fel a bálterembe…
Az elf férfi akcentussal beszél, de modora elegáns. Valószínűleg a herceg bizalmasa lehet, vagy személyi szolgája. A nép megindul a lépcsőn felfelé, és Zahiráékat is magukkal sodorják, ha akarja, ha nem. A lépcsőre vörös szőnyeg van leterítve, mit aranyszínű fém szorít le a lépcsőfokokhoz. A lépcső korlátja szépen megmunkált tölgyből készült, különböző kisebb szobor van minden egyes tartófára faragva. Felérve aztán a lépcső tetejére egy hosszú folyosón sodródnak tovább, minek falain hol hatalmas tükör, hol pedig festmény van. Kitárt, két szárnyas ajtón keresztül érkeznek meg egy díszterembe, ahol asztalok szép terítékkel vannak körbe rakva, s középen a tánctér, a háttérben pedig, egy zenekar. Széles ablakok, vörös selyemfüggönyök… minden, amiről kiskorában álmodni szokott. Észre sem vette, hogy a szája tátva maradt.
Egyszer csak feltűnik a színen Treoner, aki ma este mélykék palástot visel, díszes egyenruhát, és láthatólag alig használt kardot, minek hüvelyén tünde betűkkel egy írás van gravírozva. Mögötte nem sokkal érkezik egy magas, fiatal elf férfi. Hosszú szőke haja a vállára omlik, égkék szemei komorságot, és fensőségességet sugároznak. Arca szoborszerű, tökéletes. Látszik rajta, hogy nemesi sarj. Barna, elegáns öltözetet visel, oldalán szintén kard, lábain fekete úri cipellő. Vállaihoz aranycsattal egy fekete köpeny van rögzítve. Treoner előre lép, és a férfivel szembe fordulva szól.
-Az este házigazdája, Amerton hercege, Konrade El`Rainforest. Egyenes ágú leszármazottja a hajdani királynak, Eduarde El`Rainforest-nek, és a Piemonti Sintiel hercegnőnek. Belder Isten éltesse a hercegünket!
Együtt éljenez a nép tapsolva. Zahira a nép arcát fürkészi, kik szemmel láthatóan szeretik hercegüket. Otthon ez sosem volt így… a helytartót kevesen szerették. Zahira a herceget fürkészi, ki az asztalfőn, egy magas támlás trónon foglal helyet. Ekkor a többi vendég is leül, így Zahira gyorsan keres maguknak három szabad helyet. Nagyjából szembe, a terem másik végében ülnek le.
-Mint tudjátok…
Kezd bele a herceg. Hangja mély, mégis simogató.
…minden évben megrendezzük a télbúcsúztató bálunkat. Szeretném, ha idén is mindenki olyan jól szórakozna, vagy még jobban, mint az előző években. Szakácsaim a legjobb ételeket szolgálják fel, és a vacsora után kezdetét veszi a bál. Mindenkinek jó szórakozást kívánok!
Bólint, majd hátradől a székében, s úgy tekint végén az összesereglett népen. A város egyharmada van itt, inkább a tehetősebb elfek, és gnómok. Ez minden évben így van. A szegényebbek nem mernek eljönni, pedig kastélyának ajtaja ilyenkor mindenkinek egyenlően nyitva áll. Egy szolgáló lép mellé, és kristálypoharába a legjobb fajta borból önt, majd szolgák kisebb serege lepi el a termet, ételeket felszolgálva. Az arcok nagy része ismerős számára, persze minden éven vannak ismeretlen arcok is. Jobbján Treoner ül, aki szintén a vendégeket fürkészi. Konrade herceg tekintete egy ismeretlen elf lányon, és annak ember társain akad meg. Feltűnésmentesen Treonerhez hajol.
-Treoner… ők kicsodák?
Int szemeivel Zahira, és asztaltársai felé. Treoner követi a tekintetet, majd elmosolyodik.
-Herceg, a hölgy középen Zahira Naudin. A két férfi mellette a kísérete. Átutazóban vannak. Én hívtam meg őket, utólagos engedelmével. A kisasszony nagyon érdeklődött a herceg Úr családja felől.
Konrade herceg, kérdőn felvonja a szemöldökét.
-Igazán? Na és mit akar tőlünk?
Treoner bocsánatkérőn elmosolyodik. Talán meg kellett volna kérdeznie a lányt, de akkor nem tartotta fontosnak a dolgot.
-Sajnálom Uram, de nem tudom. Nem kérdeztem meg. A hölgy barátságosnak tűnt. De ha kívánja, ide hívatom…
Állna fel, de a herceg jobb kezével megérinti a férfi karját, jelezvén, hogy nem szükséges, és hogy maradjon.
Eközben a szemfüles Helaxis-nek feltűnt, hogy mind a herceg, mind Treoner többször is feléjük tekintget. Ez kissé nyugtalanítja a férfit, de nem tesz semmit, nem szeretné Zahirát zavarba hozni, ugyan is a lány láthatóan így is kissé kényelmetlenül érzi magát ebben a környezetben.
Megérkezik a vacsora, és mindenki nekilát a lakomának. Itt aztán tényleg minden megtalálható, mi szem-szájnak ingere. Hatalmas töltött, jól átsütött szárnyasok, messzi tájak fűszerében pácolt vadak, mártással nyakon öntött kacsa, párolt zöldségek, friss gyümölcsök, a legjobb folyó borok, gondos munkával elkészített sörök, és égetett szeszek. Zahirának már pusztán a látványuk is elég ahhoz, hogy jóllakjon. Nem is tudja hírtelen, hogy mihez nyúljon először… úgy érzi magát, mint amikor először volt jelen egy műtétnél, és egy műszert kértek tőle. Annyi fogó, csipesz, olló, tű, és egyéb eszköz volt a tálcán, hogy azt sem tudta hírtelen melyik micsoda, melyiket kérik tőle. Végül a legközelebb levő pácolt csirkecombot veszi tányérjára, mellé párolt zöldségeket, s egy kevés bort.
-Akkor jó étvágyat…
Mosolyog kísérőire, és nekilát a lakomának.
L
ágy zene szól. A lantos férfit egy nő, és egy másik férfi veszi körül. A nő kezében cintányér, a férfi lábai között dob van. Egészen különleges az összhatás. Nem is gondolná az elf, hogy ez a három hangszer ilyen báli hangulatot képes teremteni. Páran, kik elsőként végeztek a vacsorával, már középen lejtenek elegáns táncot. Zahira megtörli a száját, és hátradől a széken. Egy hangot hall meg maga mögött.
„Kisasszony! Szabad egy táncra?” Hangzik a kérdés, mire Zahira lassan hátra fordul, és egy jóképű fiatal elf férfi áll mosolyogva. Bal keze a háta mögött, jobbja tenyérrel felfelé Zahira felé mutat. Haja világos barna, varkocsba font. Szemei talán szürkék, bár néha kéken csillannak.
-Szabad.
Majd elfogadja a kezet, és az asztalok mentén a táncparkettre sétál mellette. Zahira ruhája igazán figyelemre méltó. A felső része fűzőből készült, mit selyem királykék anyag fed el. A ruha, a derekánál hírtelen zuhan alá, s alul egy fém karikához van rögzítve az anyag. Zahira úgy érzi magát, mint egy játék baba. Derék résznél egy fehér szatén anyag indul, s félig el is fedi a szoknya oldalát. Ugyanebből az anyagból készült egy kendő is, amivel fedetlen vállait takarhatja le. Hosszú szőke haja most elegáns kontyba van felfogva, de pár tincs szabadon van hagyva, amik hullámozva táncolnak a hátán, és dekoltázsa körül. Orcáján leheletnyi smink, a nyakában pedig, a Kaldortól kapott lánc, és függő. Apró lábain finom fehér cipellő, mi csak kicsivel emeli őt magasabbra, mint amekkora valójában.
Kiérve a táncparkettre az ifjú felé fordul, elegánsan pukedlizik, majd bal kezét annak vállára rakja, jobbját pedig, a kezébe adja. Zavartan elmosolyodik, s hagyja, hogy a férfi vezesse a táncba. Az ifjú elf teljesen megbabonázottan fürkészi Zahira arcát, aztán bátortalanul megszólal.
-Ön gyönyörű… Boldoggá tenne, ha elárulná becses nevét.
Csillognak a szemei reménykedően. Zahira szélesen elmosolyodik.
-Ön pedig igazán kedves. Zahira Naudin vagyok. És Ön?
Kérdez vissza, de az ifjú arcára ráfagy a mosoly, s megáll a táncban. Szemeiből eltűnik a boldog ragyogás, s kissé bánatossá válik. Zahira értetlenül nézi a férfit, nem érti, hogy vajon mi rosszat mondhatott. Ám az ifjú nem is őt nézi, hanem Zahira válla mellett valaki mást. Elereszti Zahirát, majd hátratett kezekkel hátralép.
-Rosszat mondtam?
Mentegetőzik bocsánatkérően, de ekkor meghallja közvetlenül maga mögött azt a bizonyos mély, ám mégis simogató hangot.
-Lekérhetem a kisasszonyt, William?
Zahira a herceg felé fordul, és meglepetten tekint rá, majd vissza előbbi táncpartnere felé. ~Tehát William a neve…~ megjegyzi magának.
-Természetesen, bátyám. Kisasszony, örültem a lehetőségnek…
Fogja meg Zahira törékeny kacsóját, és lágy csókot lehel rá. Szemeivel a legszívesebben itt, és most megölné a bátyát. Zahira a távolodó William után tekint, s próbál magához térni döbbenetéből… ~Nahát… a herceg öccse… de akkor Ő is Rainforest… Tehát akkor a rokonom…~ Kombinál magában, és elgondolkozva mered maga elé. Konrade herceg kissé türelmetlenül szólal meg.
-Hölgyem!?
Hajtja meg fejét Zahira-nak, majd finoman magához húzva átfogja derekát, és megfogja a kezét. Zahira elpirul, hiszen a teremben az összes tekintet rájuk szegeződik. Mindig így van ez, ha a herceg felkér valakit… főleg ha ismeretlent.
Zahira zavartan pislog párat. Itt a lehetőség, hogy megérdeklődje származását, de fogalma sincs, hogy kezdjen bele. A herceg talán el sem hinné szavait, csak valami vagyonvadásznak gondolná. És mi van, ha a szülei nem is a valódi nevükön mutatkoztak be ott a faluban, hiszen szőkésben voltak!? De nem, az nem lehet, hiszen a lovasok, kik innen érkeztek oda, kifejezetten a Rainforest házaspár iránt érdeklődtek.
-Megtudhatnám a nevét? Önt még nem láttam eddig Amerton-ban…
Szólal meg a herceg, s a dallamra pördít egyet Zahirán. Zahira ekkor a fal mellett megpillantja Halexis-t, Pendenor-t, amint Treoner-el beszélgetnek. Ám mielőtt alaposan megnézhetné őket, a herceg újra magához húzza. Mivel nem szeretne visszaélni a vendégszeretettel, válaszol a kérdésre.
-Zahira Naudin vagyok, herceg. Azért nem láthatott, mert nem ezen a tájon élek. Átutazóban érkeztem ide pár nappal ezelőtt, és egy Úr említette nekem ezt a bált.
Beszél udvariasan megválogatva a szavait.
-És jól érzi magát, Zahira?
Vált tegezére Konrade. Megteheti, hiszen ő a herceg. Tekintete végigsiklik Zahira arcán, le hosszú és karcsú nyakára, egészen dekoltázsának vonalára.
-Igen… nagyon szép ez a hely. A muzsika is kellemes, és a vacsora igazán kiváló volt.
-Ezt csak azért mondod, mert én vagyok a herceg, vagy komolyan is gondolod?
Néz Zahira szemeibe mosolyogva, s mulattatja, hogy a lányt mennyire zavarba hozta, ezen kérdésével.
-Én így látom, herceg, nem a rangja miatt mondtam…
Jelenti ki Zahira határozottan.
-Hol élsz Zahira, kik a szüleid, és mivel foglalkoznak? Mindent tudni akarok rólad…
Dönti meg hátra Zahirát, majd újra magához húzza. Tetszik neki a lány, s mint mindig, úgy gondolja, hogy erre az estére megkapja. Megszokta már, hogy azt visz az ágyába, akit csak akar… hiszen Ő a herceg, és Őt mindenki imádja, senki sem mondhat neki ellen.
-Egy heti lovas útra. A város neve Távolrév. A klánom a royalizmus védelmét látja el, Királyi Gárdának nevezzük. Két századból tevődik össze. Védelmezők, és árnyak. Apám az árnyak brigadérosa, anyám pedig, Árnybíra volt, de már visszavonult. Jómagam Lamarinban tanultam évekig, és most orvosként segítek, akin csak tudok. Egy húgom van, Syltae. Ő most nem él velünk, tanul.
A herceg mosolyogva hallgatja a történetet, és magában elkönyveli egy egyszerű kis parasztlánynak Zahirát, aki most hercegnői álruhába bújt. Konrade herceg a népével végtelenül kedves, ám a női nemet nem tartja sokra. Egyszerű eszközt lát bennük, miken kiélheti perverzitását.
-Igazán becsülendő. Akkor nagyon okos vagy…
Hízeleg, mert ez általában be szokott jönni a nőknél. Zahirának a kezdeti szimpátiája kezd átcsapni az ellenkező irányba. Valami nagyon zavarja a férfiben, s női ösztönei azt sugallják számára, hogy tartsa meg a három lépés távolságot. Ugyan ezt érezte akkor is, amikor az Archon-t megvette egy vacsorára. Akkor igaza is lett, mint később kiderült, hiszen anyja mindent elmondott neki Kulgarról.
-Köszönöm…
Feleli a bókra. A herceg, derekán nyugvó keze hírtelen elindul lefelé.
-Treoner mondta nekem, hogy a családom iránt érdeklődött. Mit szeretne tőlünk?
Kérdezi, majd arcára kaján vigyor ül ki, ahogy belemarkol Zahira fenekébe.
Zahira annyira ledöbben, hogy pár másodpercig csak mered a hercegre. Ilyent eddig még soha, senki sem merészelt vele megtenni. Elönti a düh, hiszen nem tudja, hogy Konrade herceg mégis mit képzel magáról. Attól még, hogy Ő Amerton első elfe, nem jogosítja fel rá, hogy Zahira fenekét markolássza. Aztán Kaldor alakja jelenik meg lelki szemei előtt, a férfié, akit szeret.
Eddig soha nem tapasztalt düh tölti be minden egyes porcikáját, mit még csak fokoz a herceg kaján tekintete. Jobb kezét kiszabadítva annak kezéből nagy lendületet vesz, és hatalmas pofont lekever a hercegnek. A férfit ez annyira váratlanul éri, hogy azonnal elereszti Zahirát, és égő arcához kap. A muzsika félbe szakad, döbbent tekintetek fordulnak feléjük, s olyan feszült csönd keletkez |
AJÁNLOM AZ OLDALT
