XIII.

A folyó medre itt valamivel az ösvény alatt húzódott. Lemásztak hát, és elindultak, át a medren. Meglepetésükre fekete pocsolyákra leltek, amelyeket fentről csörgedező gyér vizű erecskék tápláltak. A környékén a növényzet durva, torz, szomorú volt, az életéért küzdött. A folyó túloldalán kövekbe kapaszkodó csenevész bokrokat, durva szálú, szürke sziklával birkózó fűcsomókat, a köveket belepő aszott zuzmót; s mindenütt görcsös, kusza, elterpeszkedő tüskebokrokat láttak. Némelyiknek hosszú hegyes tüskéi voltak, némelyiknek kampós tövisei, élesek, mint a kés.

Nyári, aszott levelek csüngtek róluk, surrogtak-zörögtek a szomorú szélben.

Szürke vagy sötétbarna, vagy éppen fekete, vörös foltot viselő legyek röpködtek és csíptek; a fák között éhes szúnyogok felhői táncoltak-kavarogtak.

- A szúnyogriasztó spray itt semmit sem ér – mondta Bert, miközben vadul csapkodott maga körül. Már két napja járják ezt a borzalmas utat, ahol csak bogarak, hőség, és bűz van.

     Végül aztán Gábor nem bírta tovább. Még leereszkedtek egy keskeny, nem nagyon meredek vízmosáson, de attól még messze voltak, hogy akár csak meglássák is az utolsó hegyvonulatot, ami után már a városok vannak.

- Le kell pihennünk, Bert – mondta Gábor -, s ha tudunk aludjunk egyet.

Körülnézett az elbúrjánzott tájon, de egy zúgot sem látott, ahová bezúzódhattak volna. Végül fáradtan bekucorodtak a tüskebokrok függönye mögé, amely egy alacsony szikláról csüngött alá. Üldögéltek, s ettek, ami Juci útravalójából Bert batyujában még megmaradt.

- Azt hiszem úgy este tíz felé járhat az idő – mondta Bert.

Gábor fölsóhajtott, s mielőtt még Bert végigmondhatta volna, már aludt is. Bert még nem tudott aludni. Látta, hogy egy hegyes sziklacsúcs fölött, magasan fönn, a felhőrongyok közül fehér csillag kandikál ki egy pillanatra. Szépsége szíven ütötte, ahogy a borzalmas erdőből föltekintett; visszatért belé a remény. Mert mint tiszta és hideg fénysugár döfött belé a gondolat, hogy a félelem végső soron csak múló kicsiség: a fény és a szépség túl van azon, hogy elérhetné. Most egy pillanatra leszakadt róla a maga, sőt Gábor sorsa miatt érzett aggodalom. Rájött hogy már nem az a srác aki még másfél héttel ezelőtt beszállt az autóba. Megkomolyodott, és belátta hogy milyen fontos érték az élet, és hogy minden napjáért hálát kell adnia, és nem szabad elvesztegetnie minden kicsinységre. Visszamászott az ágak alá, odaheveredett Gábor oldalára, s minden félelmet félretéve mély és zavartalan álomba merült.

Egyszerre ébredtek, Gábor majdhogynem friss lett, új napra kész; de Bert felsóhajtott. Álma szorongós volt: tűzzel álmodott, ébredése nem hozott enyhülést. Nem tudták hány óra, azt sem, hogy mennyit alhattak; de ettek egy falatot, ittak egy kortyot, s továbbmentek a vízmosáson, amíg csak ki nem bukkantak egy kőszakadással borított meredek hegyoldalon.

     Hamarosan rájöttek, hogy lehetetlen leereszkedi ezen az oldalon, ahol nemhogy ösvény nincsen, de a haladást unos-untalan mély szakadékok gátolják. Végül hát kénytelenek voltak visszamenni a vízmosáson, ahol fölkapaszkodtak, megint csak a völgyben keresni utat. Keserves egy út volt, mert nem mertek átvágni a túloldalra, a nyugati oldalon húzódó ösvényre.

Végül Bert kibökte a kérdést, ami legjobban nyomta a bögyét:

- Már megbocsáss, Gábor – mondta - , van valami fogalmad róla, hogy meddig kell eljutnunk még?

- Nincs. Magam sem tudom pontosan, Bert – felelt Gábor. – Otthon, indulás előtt megnézegettem alaposan a térképet, de már erre is csak halványan emlékszem. Még a legjobban arra, hogy délen volt egy pont, ahol a déli és a keleti hegyvonulat nyúlványa majdnem összeér. Legalább tíz kilóméterre van tőle egy híd, ami egy kis repülőleszállóra vezet. Az talán alkalmas arra hogy ott vágjunk át, és hogy megtaláljanak minket, persze, ha keresnek. Szerintem még két nap, és odaérünk. Több már bíztos nem.

     Bert fölsóhajtott. –Pontosan ettől féltem – mondta.

- Nos Gábor, kénytelenek leszünk ezentúl sokkal kevesebbet enni, hogy a vízről ne is szóljak, vagy egy kicsit megnyújtani a lépteinek, legalábbis amíg itt járunk a völgyben. Az útravalónkból már csak két evésre maradt.

- Majd megpróbálunk gyorsabban menni, Bert – mondta Gábor, és mély lélegzetet vett. – Gyerünk hát! Sötétedésig már nincs sok idő, amennyit csak tudunk, haladjunk előre a mai napon.

    Még nem volt egészen sötét. Csak baktattak, bele az éjszakába. Fáradt botorkálással teltek az órák, pihenni ha nagy ritkán megálltak. A friss nyugati szél tartotta ébren őket, amely mindig a legváratlanabb pillanatban csapta meg őket.

    Szikláról sziklára másztak, aztán lementek egy mederhez, követve egy darabon fölfelé északnak, amíg oda nem értek egy lépcsőzetes mélyedéshez, amelyen nem kétséges, valamikor egy kis vízesés szökdécselt le. Most minden száraznak és némának tűnt. De nem estek kétségbe. Egy ideig füleltek, aztán valahonnan alig hallható csobogásra figyeltek föl. Kicsit följebb másztak, s pici erecskére leltek, mely a hegyoldalból szivárgott elő, csöpp tócsát alkotott, majd továbbcsordult és elveszett a csupasz kövek alatt.

    Bert megízlelte a vizet, és jónak találta. Majd ittak egy nagyot, megtöltötték a kulacsokat, és visszafordultak.

- Na, már szomjan sem halunk – mondta kicsit fellélegezve Gábor.

- Neked mi lesz az első, ha hazaérünk? – kérdezte Bert.

- Egy forró fürdő, aztán hálát adok Istennek hogy életben maradtam.

És te mit fogsz csinálni?

- Megfürdök, alszok egy hétig, aztán a srácok tiszteletére teszek egy hosszú túrát a BMX-el a megyében.

- Nem volt épp elég ez a „túra” ? Több mint egy hete már hogy eljöttünk a faházból és azóta csak folyamatosan megyünk esőbe, hőségbe.

- Igazad van, de nekem rettenetesen hiányzik már a BMX-em.

- Csak már lennénk otthon – sóhajtott fel Barki úr.

XIV.

Másnap kicsit hűvösebb volt az idő. Korán fölébredtek, a takarókat nedves, nyírkos levegő járta át. Bert nyújtozott egyet, majd végigfutott rajta a hideg. Körülnézett. A fű, és a fák levelein még meg-megcsillant a harmat.

- Na, talán ma szerencsénk lesz, és nem lesz annyira meleg, mint az előző napokban. – állapította meg Barki úr.

- Ja, de eső se legyen, mert utállok szétázni!

       Kényelmesen megreggeliztek, majd éppen indulni készülődtek, mikor egyszer csak zajt hallottak…

- Te is hallottad? – kérdezte Bert.

- Ha arra gondolsz, amire én, akkor igen.

Aztán újra hallottak valami zajt. Mintha halk léptek lettek volna. Hírtelen egy fadarab esett le Bert lábánál, amihez egy újabb levél volt kötözve.

- Már csak épp ez hiányzott…

- Én aztán el nem olvasom. Olvasd el te, én már egyet fölolvastam. – mondta idegesen Barki úr.

- Na jó, de arra számíts, hogy nem tudok valami szépen olvasni, úgyhogy ha kritizálnál, akkor máris átadom, aztán olvashatod magad.

- Oké, megértettem, csak azt nem értem hogy miért tör ki rajtad egyfolytában a frász, pedig egyáltalán nem úgy szóltam hozzád hogy bántó legyen rád nézve. De mindegy. Olvasd!

- Nah… Jézusom, de rondán ír, alig tudom kivenni a betüket. Ahelyett hogy minket gyílkolászik, inkább menjen el az elemibe. Tuti valami 10-es IQ-val rendelkező „ értelmiségi” barom.

- Most akkor fölolvasod, vagy nem?

- Nyugi, olvasom…

Sziasztok fiúk!

Hogy telik a nyaralás? Remélem élvezitek, mert én nagyon jól szórakozom. Milyen kettesben az élet? Ha jól láttam, fogytán van az étel, hát ez szívás. Nem baj, sokáig már nincs szükségetek rá. Oda ahová mentek, már nem is kell vinnetek magatokkal semmit. Hálásak lehettek nekem, mert egy élménnyel gazdagabbak lettetek. Nem mindenki teheti meg, hogy egy hullával tölti az éjszakát. Remélem nem rémültetek meg nagyon. Elárulok nektek egy titkot. Mielőtt Jucit belefolytottam a folyóba, megtudta hogy ki vagyok. Megmutattam neki az arcomat. Látnotok kellett volna azt a döbbent arckifejezést. Szerintem nem értette meg miért teszem ezt az egészet. De ne irigykedjetek rá, mert hamarosan nagyon közelről találkozhattok velem. Már nincs sok időtök. Amúgy ne erőlködjetek. Pontosan tudom hogy mit terveztek. A kis leszállópályára igyekeztek ami innen 15 kilométerre van a tisztáson. Ki kell hogy ábrándítsalak titeket, mert azt már öt éve nem használja seni, és nem is fognak titeket keresni. Ugyan minek? Hiszen nem tudják hogy itt vagytok. De ha erre fecsérelitek el a maradék erőtöket, felőlem. Higgyétek el, előlem nem tudtok elbújni. Mindig veletek vagyok. Figyelem minden lépésetek, tudom mikor mire gondoltok, ismerem az álmaitokat.

Szeretettel: Skeleton666

- Szétvet a boldogság! Milyen kedves… - idegesen összegyűrte a levelet Bert, aztán bedobta az egyik bokorba.

- Most akkor mi legyen? Szerintem nem kéne mindennek bedőlni. Mi van ha csak meg akar minket félemlíteni?
- Hát ezt meg miből gondolod?
- Azt írta hogy mindent lát sat sat… ugye?

- Ja.

- Azt mégse tudja hogy Marcit nem temettük el. Abban a hitben van, hogy Marcit is eltemettük. Tehát van halvány esélyünk.

- Meg még segített is nekünk! Nem is tudtuk hogy már csak 15 kilométerre vagyunk a leszállópályától! Ez azt jelenti, hogy délutánra már odaérünk. Segített nekünk, úgy hogy nem is tud róla! J

- Akkor induljunk tovább, ne vesztegessük az időt. Úgy néz ki hogy a szerencs végre mellénkszegődik.

      Fölvették a hátukra a napról-napra könyebb hátitáskát, és elindultak a folyó partján. A víz sodrása egyre erősebb lett, majd hamarosan egy nagyobb vízesésbe lezúdult a víz. Az idő kellemes volt. 25 fok volt, kicsit fújdogált a szél is. Gyorsabban haladtak, mint az utóbbi napokban. A közérzetük is egyre inkább javult. Dél is elmúlt már mikor a távolban megpillantottak egy régi hidat, ami a folyó két partját kötötte össze.

- Úgy látom, ma szerencsés napunk van. – mosolyodott el Barki úr.

Egy órán belül elérték a hidat. Látszott rajta hogy régen sokat használták. Itt-ott már ki is volt törve belőle egy-egy darab. A korhadt részek, félig le voltak róla törve. Csoda hogy még nem szakadt le. Az időjárás hamar tönkretette.

- Nyugodtan menj csak előre! – ajánlotta fel „udvariasságból” Bert.

- Oh, micsoda figyelmes vagy. J

Ahányszor csak léptek egyet a híd nagyokat nyikorgott, mintha épp össze akarna dőlni alattuk.

- Micsoda adrenalin növelő! Még néhányszor átmennék ezen a hídon, tuti 180-at verne a vérnyomásom! – jegyezte meg Bert, mikor már mindketten átértek rajta.

- Hajrá. Nekem egy időre elég volt az izgalmakból, köszönöm, de én nem kérek belőle.

- Ok. De most merre? Mert ha észrevetted, van itt két ösvény is, és mind a kettő totál más irányba megy. Ez…gáz.

- Ez baj. Nézzük csak meg alaposan őket. Az nyílvánvaló, hogy két irányba is lehet menni. Ezek közül csak egy vezet a leszállópályához. A jobb oldali ösvény már alig észrevehető, benőtte a gaz. A bal oldali sokkal jobban ki van tiporva, a gaz itt is kezd nőni, de sokkal kevesebb.

- Tehát?

- Tehát, ha logikusan végiggondoljuk, akkor a bal oldalin kell mennünk, mert ha régen sokat használták az ösvényt, akkor azért van meg még ennyire jól. És a leszállópálya miatt rengeteget volt használva.

- Zseni vagy. Erre nem is gondoltam volna.

       Elindultak tehát a bal oldali ösvényen, ami végig lejtett. Az útja láthatóan sokat volt használva, mert a gaz nem nőtt ki rajta. Mellette hatalmas tüskebokrok voltak, és a másfél méterre megnőtt csalánrengeteg időnként megcsípte a lábukat. Majdnem két órát mentek ezen az úton, mikor egyszer csak az ösvény mindinkább szélesedni kezdett, az erdőbe egyre több fény szűrődött be. Pár perc múlva kiértek egy völgybe. Hatalmas terület volt. Látszott hogy itt emberek írtották ki a fákat. A fű nagyon alacsony volt, és csak helyenként nőtt ki.

- Végre ideértünk. – mondta megkönnyebülten Barki úr.

- És akkor most mi lesz? Itt fogunk várni amíg nem jön erre valaki repülővel, vagy mi?

- Van valami más terved, elképzelésed? Mert ha igen, mondjad. Lehet hogy sokkal jobb mint az enyém.

- Nincs.

- Akkor itt várunk. Talán szerencsénk lesz. Csak az aggaszt hogy nagyon messze kerültünk a folyótól, és nem tudom hogy meddig lesz elegendő az ivóvíz.

- Kitart. Főleg ha tényleg itt rostokolunk.

- És, most mit csináljunk? Valami ötlet? Nem akarok unatkozni.

- Állítsuk fel a sátrat. Jobb ötletem jelenleg nincs.

      Kényelmesen elbeszélgettek, majd meguzsonnáztak. Sötétedés után tüzet raktak, majd megsütötték ami a szalonnából még megmaradt.

- Álmos vagyok, alszom. – mondta Barki úr.

- Jó ötlet. Én is megyek.

Az éjszaka  csendes volt. Nem zavarta meg semmi sem az álmukat.

XV.

- Áááá… elfeküdtem a vállam. Basszus.

- Mi van Bert? – éppen ébredezett Barki úr.

- Mondom: elfeküdtem a vállam. Szerintem faág van a sátor alatt. Tököm belé. Fáj mint az állat.

      Gábor ledobta magáról a takarót, nyújtózott egyet, aztán kiment a sátorból. Bert mérgesen forgolászott, nem volt még kedve fölkelni. – Már több mint egy hete csak megyünk-megyünk. Ma úgyse megyünk sehova. Egész nap aludni fogok. – méltatlankodott magában.

Már-már elnyomta az álom, mikor elfolytott ordításra riadt fel. Megrémült, mert érezte hogy Skeleton666 van itt! Kirohant a sátorból, a fájó vállát alig bírta mozgatni. Körülnézett, majd nem messze a sátortól észrevette Gábort, amint egy fekete ruhás alakkal verekszik a földön. A npfényben megvillant egy kés is! Futásnak eredt. Hátulról elkapta Skeleton666-ot, de az akkora erővel lökte el magától, hogy hanyatt esett. Gábor az életéért küzdött. Megpróbálta Skeleton666 kezéből kicsavarni a kést, de az annyira erős volt, hogy nem bírt vele. Bertold lassan magához tért. A földön hevert mellette egy jókora kő, megcélozta vele Skeleton666 fejét, és teljes erejéből hozzá vágta. Hírtelen megdermedt, felhördült, és a maszk alól a vér patakokban kezdett folyni. Aztán Bert felé fordult, és a kését a hasába dobta. Bert összegörnyedt. A légzése egyre szaporább lett, a szájában a vérének édeskés ízét érezte. Nem bírt mozdulni. Lassan elhomályosodott előtte minden. Elájult.

Skeleton a cipőjéből egy másik kést kapott elő. Rátérdelt Gábor gyomorszájára. Majd a földhöz feszítette a kezét, és felvágta az ereit. Gábor hírtelen kiszabadult a szorításból, és lekapta Skeleton666 csukjáját. Megdöbbent. Skeleton666 mint egy megszállot, rávetette magát, és Gábor veséjébe vágta a kését. Épp a szívét vette célba, mikor hangos zajra lett figyelmes. Egy helikopter közeledett feléjük. Eldobta a kést, és bemenekült az erdőbe.

     A helikopter leszállt. A rendőrfőnök, és a fia azonnal hívta a mentő helikoptert, mikor meglátta a földön heverő két fiatal fiút. A mentők 10 percen belül odaértek. Bert lassan kezdett magához térni. Szerencsére a kés nem ért létfontosságú szervet, összevarták, és bekötözték a sebét. Viszont Gábornál nagy volt a baj. Rengeteg vért vesztett, a szíve egyre ritkábban vert. Egy kis időre magához tért.

- Bert. Látom jól vagy.

- Meg fogsz gyógyulni haver. Ne add fel!

- Skeleton666-nak hosszú haja van. Szerintem lány. Majdnem bíztos vagyok benne hogy ő a ..

De nem tudta végig mondani. A légzése megállt, a szíve nem vert többé. Meghalt. Az orvosok nem tudtak mit tenni érte.  Annyi vért vesztett azáltal hogy az erei föl lettek vágva, hogy nem volt esélye.

      Bertet a helikopter a kis város kórházába vitte. A bíztonság kedvéért megfigyelés alatt tartották, és védő őrizetet kapott. A rendőrök szinte egész nap kihallgatták. Este hat óra lehetett, mikor a rendőrfőnök bement hozzá.

- Hogy érzed magad? – kérdezte.

- A körülményekhez képest egész jól. Értesíteni kellene a barátaim szüleit.

- Légy szíves mondd el nekem hogy ki hogyan halt meg. Tudom ez nagyon nehéz, de nekünk fontos.

- Először Tomi. Felkötötte egy fára, és kivágta a nyelvét. Az erdőben temettük el, egy nagy fa alá. Aztán Marcit, két baltát hajított a hátába. Majd Jucit vízbe folytotta, és a Gábornak felvágta az ereit, és a veséjébe döfte a kését.

- Tehát Marci testét találtuk mi itt meg.

- Akkor mégiscsak leért. Kár hogy már túl későn….

- Nem volt hiába. Téged sikerült megmentenünk. Van sejtésed hogy ki lehetett a gyílkos?

- Nem. De Gábor mielőtt meghalt, azt mondta, hogy szerinte lány, mert hosszú haja volt. És nekem úgy tűnt hogy nagyon jól ismeri. És mikor el akarta mondani hogy ki az, akkor….  – Bert szíve görcsbe rándult, a szemében könnycsepp jelent meg.

- Pihenj. Nem zavarlak. Egy rendőr itt van az ajtód előtt. Ha segítségre van szükséged, csak szólj neki nyugodtan. Holnap a kórház helikopterje hazaszállít. Most megyek, és fölhívom a szüleiteket.

      A rendőrfőnök már éppen ki akart lépni a szobából, mikor Bert utána szólt: - Kérhetnék egy szívességet?

- Mondjad, kérhetsz bármit.

- Szeretném ha én mondhatnám meg nekik, hogy mi történt. Holnap úgyis megyek haza. Egy napot lehet még vele várni. Engem mégiscsak ismernek.

- Igazad van. Talán így a legjobb. De nekem is veled kell mennem, mivel én vagyok aki nyomoz az ügyben.

- Köszönöm.

- Most pedig pihenj. Holnap délelőtt indulunk, a nővér hamarosan jön, és leszedi az infúziót.

     Bert még sokáig bámulta a plafont. El sem merte hinni, hogy túl van mindenen. Nem tudta hogy hogyan fogja közölni, a legjobb barátai szüleivel, hogy meghalt a gyerekük. Behunyta a szemét, és lassan elnyomta az álom.

Másnap, délután 2 órakor:

A megyei rendőr főkapitányság egyik irodájának az ajtaja kitárul. A szobában ülnek Tomi, Marci, Juci, Gábor, és Bert szülei. Egy órával ezelőtt hívták fel őket telefonon, hogy azonnal be kell jönniük, mert fontos dolgot kell megtudniuk. Mikor meglátták egymást, már tudták, hogy nagy baj lehet.

- Nektek se mondtak semmit? – kérdezte aggódva Tomi anyukája a többieket.

- Nem. Remélem nem keveredtek bajba a gyerekek. – mondta Marci apukája.

      Aztán hamarosan kinyílódott az ajtó. Egy magas rendőr jött be, mögötte pedig egy fiú. Mikor már bent volt a szobában csak akkor ismerték föl. Bert állt előttük. Az arca meggyötört volt. Két hete ment el, de olyan volt, mintha 10 évet öregedett volna. Az arca sápadt volt, és nagyon lefogyott.

- Szia anyu. – nézett az anyjára, és könny szökött a szemébe. Aztán a többiek felé fordult, de nem mert rájuk nézni, csak köszönt nekik.

- Bertold, mit keresel itt? Mit csináltál? És a többiek? – kérdezte tőle az anyja.

A rendőrfőnök megszorította a vállát, majd belenézett a szemébe. Bertnek nem kellett semmit sem mondani. Tudta hogy itt az idő. El kell mondani mindent.

- Nem is tudom, hogy mondjam meg. Még én sem tudtam felfogni teljesen. A nyaralóhoz odaértünk, bár volt egykét akadály, ami megnehezítette a dolgunkat. Néhány napig jól éreztük magunkat, aztán egyik éjjel fenn voltunk a treforton, és ott egy Skeleton666 nevű alak azt mondta hogy egyenként……. Hogy egyenként fog velünk végezni….

Bert elmondta az egész történetet. A szülők idegösszeroppanást kaptak. Nagyon sokáig nem tudták feldolgozni a történteket. A városban hamar híre ment a tragédiának. A rendőrök Bertold vezetésével kihantolták a testeket. Július 13.-án, a temetésen rengetegen voltak. Egymás mellé lettek eltemetve mind a négyen. A nevük fölött ott ált nagy betükkel kiírva: Users. Ezzel is jelezve hogy összetartoztak, és már örökre együtt nyugodnak. A gyászmisét a gimnázium igazgatója mondta.

        A rendőrség egész nyáron próbálta felkutatni a gyílkost, de hiába. Egyetlen használható nyomot sem találtak. Az ügyet erköcsi és etikai okok miatt nem zárták le.