Ady háborús költészete

1914 nyarán kitört az első világháború, s ettől fogva Ady költészetének középpontjába a magyarság féltése került.

Apokaliptikus képek sokaságában jelenik meg az értelmetlen, az egész emberiséget fenyegető öldöklés, s felrémlett az általános elembertelenedés szörnyű lehetősége is.

 Verseiben a háború metaforái: „nagy Tivornya”, „elszabadult pokol”, „világok pusztulása”, „véres ájulás” stb.

 A háborús években átértékelődött a közelmúlt: humánus értékeket őrző „Tegnappá” vált, amikor még hinni lehetett a biztató Jövőben.

 A költeményekben éppen ezért új küldetéstudat, elhivatottság fogalmazódott meg: a Holnap hősének most a Tegnap „hív tanujaként” az emberiség nagy kincseit kell „bekvártélyoznia béna szivébe”, hogy átmentse ezeket „egy új emberű új világ” számára.

A költő az első pillanattól fogva érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól kezdve szembefordult a nacionalista ujjongással.

 Gyűlölte a vérontást, az emberi javak pusztítását: szava az emberi természet tiltakozása volt a háború ellen, elszörnyedés a szörnyűség miatt, amelybe belekényszerítették Európa népeit.

 Különösen fájt neki, hogy a magyarság „a Sors bús uszítottjaként” mesebeli hősiességgel, félrevezetetten, idegen érdekekért, a bajban levő messze városért gyürkőzik a Halállal, vérzik a harctereken. „Nem kívánta lelke-teste\ De harcolni mégis harcolt,\ Kereste vagy nem kereste,\ De harcolni kellett.”

 Úgy látta, hogy a múltja bünteti ezt a népet, „Mert gyáva volt és szolga volt\ S életét élni sohse merte”, s most az a végzet súlyt le rá, mely valaha ide sodorta, rossz helyre, idegenbe, rokontalanul, ellenséges erők ütköző pontjára; a nótázó, vén bakák „ezer és ezer évek óta”, „mindig a Halálba loholtak” értelmetlenül, céltalanul, „mert így rendelték el”.

A nemzetostorozó hangot a szánalom, a sajnálkozó részvét váltotta fel verseinek többségében.

 Siratta „a Végezés ormán” járó népét, sorsában a saját sorsa nagy tragédiáját látta meg, s büszke szeretettel valotta: „S be szép ilyen végzetes néppel\ Ugyanaznak tudni magunkat”