VII.

Ismét  útnak indultak. Még szürkület volt, ahogy elindultak, mert a nap nem szállt a hegy fekete gerince fölé. Megülte őket a rettegés, már akkor, ahogy átlépték az ősi kövek vonalát, és sötét bozótosba értek. Itt, ahol még a sötétséget jól bíró Barki úr sem bírta ki sokáig a fekete fák komor homályában, egy mélyedésre leltek a hegy lábánál; az ösvényüktől jobbra hatalmas, magányos kőtömb meredt fel, mint a végzet ujja. – Megfagy bennem a vér – szólalt meg Tomi, de a többiek csak hallgattak, s Tomi hangja holtan hullott a fenyőtű vastag, nyirkos párnája, és lába elé. Továbbmentek. A bőrük égett, és viszketett. A csapat élén Barki úr állt, mögötte Marci, Bert, Juci, aztán Tomi.

      Egyszer csak nagy reccsenést hallottak. Hírtelen megálltak, aztán Juci hátra nézett!

- Istenem! Tomi, hol vagy?! – elkezdett rohanni visszafelé. A többiek követték.

- Tomi, ez rossz vicc, gyere elő, légy szíves! – most már Bert is kezdett ideges lenni!

- Váljunk ketté, és kezdjük el keresni! – javasolta Marci. – Bert te gyere velem, mi elmegyünk arra, Jucc és Gábor ti menjetek visszafelé!

      Bert és Marci egyszer csak hangos sikolyra lett figyelmes! Gyorsan a hang irányába futottak! Mikor oda értek, Juci a földön ült, és sírt, Barki úr mellette. Aztán egy nagy vértócsát láttak, és mikor Bert fölnézett a fára, meglátta Tomit. A szájából ömlött a vér, a nyelve ki volt vágva, és a nyakánál fogva fel volt kötve.

- Úr Isten! – modta Marci, aztán elszédült, és leroskadt a többiek mellé.

Juci nem bírta tovább: - Az én hibám, én vagyok a hibás! Mögöttem jött, és nem vettem észre hogy eltűnt! Ha jobban figyeltem volna, még most is élne!

- Nem a te hibád! – próbálta nyugtatni Bert.

- Nincs igazság, nem érdemelte meg hogy meghaljon! Mit mondunk a szüleinek? Jézusom, hogy állunk eléjük azzal hogy valami elmebeteg megölte a gyereküket? – Juci teljesen kiborult.

Barki úr csak meredt maga elé, nem moccant, egy szót sem szólt, csak hullottak a könnyei.

Marci erőt vett magán, majd megkérte Bertet hogy vigye el innét Jucit, amíg ő és Barki úr leszedik Tomit, és eltemetik.

- Pár óra elteltével Marci utánnuk ment, majd visszavitte őket Tomi sírjához. Sokáig álltak ott. Barki úr csak meredt maga elé, egy szót sem szólt. Valószínűleg sokkot kapott. Bertoldban a harag és a gyűlölet lett úrrá!

Odarohant a folyóhoz, majd hangosan ordibálni kezdett: - Gyere te szemét állat! Engem nyírj ki ha tudsz! Könnyű volt hátulról támadni, igaz? Gyere, és küzdjünk meg, ha mersz! Te semmi vagy, egy gyáva szar! Gyere csak, megdöglessz!

- Tovább kell mennünk. – mondta Marci.

- Engem semmi nem érdekel, itt vagyok, ha akar öljön meg.

– mondta Juci. – Nem hagyom itt Tomit. Ez egy sötét erdő, és ő fél a sötétben. Nem hagyhatjuk itt!

Barki úr továbbra sem szólt egy szót sem. Csak nézett maga elé, nézte tomi sírját, és hullottak a könnyei. A szeme alig látszott, mert vérvörösre bedagadt neki a sok sírástól!

- Tovább kell mennünk, Tomiért mi már itt nem tehetünk semmit! Ő is azt akarná hogy menjünk tovább! – szólalt meg ismét Marci. – Bár már ő sem volt bíztos semmiben sem.

Bertold a folyónál állt, és követek dobált. Majd egy idő után visszament a többiekhez.

     Még hosszú órákat ültek Tomi sírjánál, de senki sem szólt. Aztán délután Barki úr váratlanul megszólalt: - Menjünk tovább. Itt már nem tehetünk semmit, de magunkért mindent meg kell tenni. Mi nem halhatunk meg, Tomi se hagyná hogy itt üljünk.

     Egy órán belül már folytatták az utat. Az erdő nem változott semmit. Fény alig szűrődött be a levelek között. Hamarosan kiértek egy kis tisztásra. A folyó itt kevésbé volt gyors folyású, és úgy döntöttek, hogy itt bíztonságosabb, mint a sötét rengetegben. Sátrat vertek, majd mikor már besötétedett, gyújtottak egy szál gyertyát Tomi emlékére.

- Ez a kis gyertya emlékeztessen minket arra, hogy bár Tomi nem lehet köztünk, de figyel ránk. Skeleton666 pedig megfog fizetni, nem hagyhatjuk, hogy bűntetlenül megússza, ezért nekünk életben kell maradnunk, hogy megbosszulhassuk. Ez lebegjen a szemünk előtt, és ez a cél adjon nekünk erőt a továbbiakban, hogy élve hazajussunk!

– próbált erőt önteni üres tekintetű barátaiba Marci. De ebben a pillanatban valami elsüvített a füle mellett…

     Juci, aki eddig mögötte állt, összerogyott! Hírtelen nem tudták mi történt, olyan hírtelen jött az egész! Gyorsan odarohantak hozzá, majd a hátára fordították. A jobb vállából egy vadászkés állt ki, a végén egy kis papír. Szerencsére Juci csak elájult, de nem halt meg.

- Ne haragudj, de ez most fájni fog, ki kell húznunk, mert elfertőzödhet!

- mondta Marci, bár maga sem tudta igazán, hogy mit kell ilyenkor tenni!

- Ne kérlek, ne nyúlj hozzá, nem bírom a vért, kérlek, hagyjátok!

- könyörgött Jucc.

Mivel sehogy sem engedte kihúzni a kést, Barki úr lefogta a két kezét, Bert a lábait, Marci pedig kihúzta a kést.

A sebet bekötözték, majd vizet forraltak, kerestek vad csallánt, és főztek Juccnak egy jó erős csallánteát!

- Mi ez? Mit akartok velem megitatni? – bizalmatlankodott Jucc.

Bert kezébeadta a poharat: - Tessék idd meg, ez csak sima csallán tea, én főztem, valamire jó, de pontosan nem tudom hogy mire, de talán használ!

- Kedves tőled. – Juci a mai nap folyamán először mosolyodott el.

     A többiek már majdnem el is felejtkeztek a cetliről, ami a késen volt: egy újabb üzenet Skeleton666-tól. Barki úr lehúzta lassan a késről majd ki akarta bontani, de Jucc megkérte hogy had ő olvassa el, mert Skeleton666 valószínüleg neki szánta, különben miért pont az ő vállába küldte volna el. Azt viszont nem értette, hogy miért nem ölte meg…

Jucc nagy lélegzetet vett, lassan kihajtogatta a papír széleit, majd a keze remegni kezdett, de összeszedte a maradék erejét, és felolvasta:

Drága barátaim!

Láttam Tomit szépen eltemettétek, először úgy gondoltam, kiásom, és gyorspostán hazaküldöm, de meggondoltam magam. Túl sok pénzembe kerülne mindeggyikőtöket elpostázni, tehát nem nyúltam hozzá. Gondolom már komolyan vesztek, és bíztos azon is kondolkodtatok már, hogy ki lesz a következő. Hát ne aggódjatok, nem fog már sokáig tartani kicsinyes és céltalan életetek. Lassan mind elhullotok mint egy dög, és soha nem talál rátok senki! Testetek a föld méllyén fog rohadni, csontjaitokról a kukacok fogják lerágni a húst, ott fogjátok végezni, ahol Tomi! Ne aggódjatok, sorjában mind elpusztultok, és nem tudtok tenni ellenem semmit!

Kellemes szép álmokat!          Szeretettel: Skeleton666

- Ennyi. – Juci összehajtogatta a papírt, letette egy kőre, szó nélkül fölállt a tűz mellől, majd bement a sátorba.

- Valamit tenni kéne! – szólalt meg elsőként Barki úr, aki még mindig meg volt döbbenve a hallottakon. – Nem hagyhatjuk hogy bármelyikünkkel is történjen valami. Ezentúl senki sem mehet sehova sem egyedül, egymásra vigyázunk!

Eloltották a tüzet, majd lefeküdtek aludni.

VIII.

Fátyolos, nyirkos reggelre virradtak. Marci édredt elsőnek: megállapította, hogy elfeküdte a hátát, a nyaka pedig egészen merev.

De még most sem vesztette el a jókedvét:

- Kellemes kis gyalogtúra! Mért nem választottam inkább a motoromat?

– füstölgött magában, ezzel is próbálta mindinkább megtartani a maradék pozitív felfogását. Nem akarta hogy a többiek észrevegyék rajta, hogy valójában ő is mennyire fél ettől az új naptól.

Kinyújtóztatta tagjait. Srácok, ébresztő! – kiáltotta. – Itt a reggel.

- Na és? Kit érdekel? – kérdezte Bert, s fél szemmel kikandikált a takaró széle fölött.

Barki úr lerángatta Bertről a takarókat, meghengergette a barátját aztán nyakonöntötte egy kulacs vízzel.

Keleten piros golyóként emelkedett a nap a ködből, amelyek vastagon lepték a hegy vonulatait. Az aranypiros fénnyel színezett fenyőfák mintha gyökértelenül úsztak volna valami párás tengeren. Mikor már mind ébren voltak, megnézték Jucc sebét, szerencsére szépen gyógyulásnak indult, és nem fertőződött el. Aztán közösen odamnetek a folyó partjához. Egy kiugó szürke kőnél kis vízesés keletkezett: itt megtöltötték kulacsaikat, és kimosták Jucc sebét. A víz jéghideg volt: köpködve, prüszkölve mosták meg arcukat és kezüket.

    Mire megreggeliztek és újra összecsomagoltak mindent, már elmúlt 11 óra; látszott, hogy ismét szép meleg napjuk lesz. Elindultak tovább az ösvényen, átkeltek a folyó egy sekélyebb részén, ahol az ösvény folytatódott, aztán jött a következő emelkedő, meg a többi tisztás, le és fel; most már mindinkább kezdték súlyos tehernek érezni a takarókat, vizet, ennivalót meg a többi nélkülözhetetlen felszerelést.

    Az aznapi menetelés izzasztó és fárasztó munkának ígérkezett. De néhány kilométer után az ösvény abbahagyta a felalá hullámzást: cikcakkos vonalat rajzolva, ráérősen kapaszkodott fel egy meredek magaslatra.

- Megy, megy az út, de sosem lesz vége – mondta Bert – ,de én nem bírok lépést tartani vele, amig ki nem pihenem magam. Itt az ideje hogy megebédeljünk. Nagyon nagy a meleg, kell az energia, és már régóta nem álltunk meg.

Barki megértette Bert óhaját, de érezte hogy még nem állhatnak meg:
- Jól van, Bert! Igazán jólesne egy falat étel meg egy korty ital nekem is, de valahogy az az érzésem, hogy jobb, ha most odébbállunk. Ahogy visszagondolok Jucc esetére, egy kicsit ideges lettem. Túlságosan sebezhetőek vagyunk, ha ezen a tisztáson leülünk falatozgatni.

- Igen, szerintem is jobb, ha továbbmegyünk – mondta Marci. Jó darabot meg kéne még tenni a mai napon. Messze van még az első település.

    A fák árnyéka hosszú, keskeny csíkokban vetődött a fűre, amikor újra felkerekedtek. Most egy kőhajtásnyira maradtak az ösvénytől, baloldalt, és amennyire csak lehetett, igyekeztek úgy haladni, hogy onnan Skeleton666 ne láthassa meg őket. Ez eléggé nehezükre esett, mert a fű erős volt, csupa szívós csomó, a talaj egyenetlen, a fák pedig kezdtek megsűrűsödni, és akadályozták a járást.

   Hátuk mögött a vörös nap már lenyugodott a dombok közé, és lassacskán beesteledett, mire visszamerészkedtek az ösvényre, amely eddig néhány kilóméteren át nyíl egyenesen haladt a hegyi terepen. Itt aztán hírtelen balra fordult, és a fenyőerdőt évszázados tölgyerdő váltotta fel.

- Ez itt a mi utunk – mondta határozottan Barki úr, bár ő sem volt benne bíztos, mert egyáltalán nem tudta hogy merre járnak, csak a végeláthatatlan ösvényt, és az erősfolyású folyót követte, de bízott abban hogy a folyó előbb- utóbb lakot területre vezeti őket.

Nem messze az ösvénytől egy hatalmas, korhadt fához értek, aminek a belseje üres volt, és ha megkerülték az út felől, a másik oldalán egy nagy odú nyílott. Ez védett helynek tűnt, tehát bebújtak, és letelepedtek az árnyékába. Pihentek, és ettek egy keveset, közben halkan beszélgettek egy keveset, és időnként figyelték az erdő minden rezdülését, nehogy meglepetés érje őket.

Már leszáltt az este, amikor folytatták az útjukat. Előttük, az egyre sötétedő keleti égbolton egy csillag jött fel a fák fölé. Most már egymás mellett haladtak, lépést tartva, védekezésül a bajsejtelmek ellen. Egy idő múlva, amikor az égen elszaporodtak és fényesebbek lettek a csillagok, valahogy megszabadultak rossz érzéseiktől, és már nem füleltek állandóan.

- Tudjátok mi van ma? –szólalt meg váratlanul Jucc.

- Nem. – válaszolta Bert.

- Szent Iván éj. A többiek már bíztos készülődnek. Apámék sütik a szalonnát. – mondta Jucc, és elszomorodott.

- Tényleg! Teljesen el is felejtettem, hogy ma van, bár ez nem meglepő. – mondta Marci.

Barki úr hírtelen megtorpant…

- Csöndet!!! Mintha valami neszt hallanék. Azonnal megálltak, füleltek, és úgy elnémultak, mint a fák árnyéka. Valóban lépések hallatszottak az ösvényről, elég messze a hátuk mögött, de halk neszét tisztán elhozta a szél. Gyorsan, és nesztelenül letértek az ösvényről, és beszaladtak a tölgyek közt ásító sötétebb árnyékba.

- Ne menjünk  nagyon messzire! – mondta Marci. – Nem akarom hogy meglásson, de tudnunk kell, hogy hogy néz ki.

IX.

A lépések egyre közelebbről hallatszottak. Már nem volt idejük rejtekhelyet keresni, megbújtak a fatörzsek árnyékába. A lépések abbamaradtak. Marci kimeresztette a szemét, és látta, hogy két fa között, ahol világosabb volt, áthalad valami feketeruhás alak, az arcát csukja fedte. Hírtelen megállt, ott ahol ők letértek az útról, és a talajt fűrkészte. Lehajolt, megnézett egy törött faágat, majd letért az útról, és elindult a fák sűrűi felé, ahol Berték lapultak. Aztán mintha valami elriasztotta volna, hírtelen megfordult, és eltűnt a sötétségben.

    Másnap tovább folytatták az utat. Időnként megálltak, és figyeltek, hogy nem követi-e őket. Mikor már a nap magasan járt az égen, kiértek egy kis völgybe, ahol a folyó kiszélesedett, és a medre sem volt mélyebb egy méternél. Itt megpihentek, megebédeltek, majd ruhástól megmártóztak a kellemesen hűvös vízben. A madarak vígan csiripeltek, még egy őzt is láttak elfutni a völgy másik felén. Jucc sebe már majdnem meggyógyult, a karját is tudta már valamennyire mozgatni, szerencséje volt, mert sem ideget, sem csontot nem ért a kés.

    Kis idő múlva viszont már fázni kezdett a vízben, ezért kiült a fűbe közvetlenül a víz szélére. Aztán eszébe jutott hogy már napok óta nem használta az inhalátorát, és odament a táskájához megkeresni.

    Marcinak hírtelen az az érzése támadt hogy nincsenek egyedül. Idegesen kapkodta a fejét ide- oda. Aztán az egyik fa árnyékában hírtelen megcsillant valami fényes tárgy, ami Jucc irányába mutatott. Nem gondolkozott, hírtelen kifutott a vízből, és rohant . Aztán a tárgy már a levegőben röpült, mikor Marci Juci elé ugrott, a földre lökte. Ebben a pillanatban megtántorodott, majd a szemei kimeredtek, a szájából vér kezdett csöpögni. Lépett egyet előre, aztán újabb csattanás, ismét megtántorodott. Juci csak nézte, de nem tudta felfogni, hogy mi történik. Aztán Marci hírtelen térdre rogyott. Juci csak ekkor vette észre a hátából kiálló két fejszét. Marci nagyon vérzett. Testén görcsös remegés lett úrrá, mozogni már nem bírt!

- Miért kellett ezt tenned? – zokogott Jucc! – Nem halhatsz meg! Az lehetetlen hogy te meghalj!

- Impossible is nothing… Megmondtam! Amíg én élek, addig neked senki sem árthat!

Azzal lehúnyta a szemét, és többé nem nyitotta ki! Bert, és Barki úr csak most vették észre hogy mi történ. Azonnal rohantak, de már nem tehettek érte semmit. Ők sem tudták fölfogni az eseményeket, olyan gyorsan történt minden.

- Hogy történt? – kérdezte meg Bert.

- Engem mentett meg. Nem neki kéne most itt feküdnie, hanem nekem. Ezt a két fejszét nekem szánták, de ő elém ugrott, és miattam halt meg!

Barki úr valószínüleg nem fogta fel a dolgokat, vagy ismét sokkot kapott. Megállt két méterre Marcitól, és csak bámulta. Nem ment közelebb. Nem akarta tudomásul venni hogy a legjobb barátját épp most ölték meg.

Juci még mindig Marci kezét szorította, nem akarta elengedni. Bertold pedig megfogta a két fejszét, óvatosan kihúzta Marci hátából, aztán behajította őket a folyóba. Aztán Juci hírtelen megszólalt!

- Ne temessük el a földbe! Nekem azt mondta az egyik nap, ha meghalna, nem akar a földben feküdni, inkább bízzuk a testét a folyó sodrására. – alig bírta végigmondani, mert a sírástól már teljesen kiszáradt a szája.

     Juci előszedte az egyik takaróját, majd óvatosan ráhelyezték Marci testét. Ezen a kezdetleges hordágyon vitték a folyó leggyorsabb szakaszához. Rövid út volt, mégis nehéznek találták, mert Marci szép szál ember volt. Jucc ottmaradt a parton, a hordágyat őrizte, Gábor és Bertold gyalogszerrel sietett kidőlt fatörzset gyűjteni. Majd találtak kettő akkorát, amit ha összekötöztek, pont ráfért Marci. Levonszolták magukkal a parta. Takaróstul ráfektették Marcit a kis „tutaj”-ra, amelyen az utolsó útjára bocsájtották. Összehajtogatták a kedvenc pólóját, és a feje alá tették párna gyanánt. Szomorú szívvel útjára bocsájtották a koporsó tutajt; ott feküdt rajta Marci; nyugodtan, békésen siklott lefelé az árral, mígnem már fekete pont volt csak az aranyló fényben, majd hírtelen eltűnt. A vízesés elnyelte örökre, nem láthatja többé a szüleit, nem edzhet hajnalokban, többé már senki sem fog éjfél után vidáman belépni MAD_Fire néven a trefortra. Nem lesz aki bárkinek szívesen és önzetlenül a segítségét nyújtsa. Mindig életvidám volt, és az életnek csak a szép dolgait vette észre. A jelmondata a lehetetlen nem létezik volt ( Impossible is nothing ), mindig a jelennek élt. Nélküle minden üres lett. Bert, Barki úr és Jucc még sokáig álltak a folyó partján.

- Már csak hárman maradtunk! – mondta Bert. – Remélem én leszek a következő, mert épp elég volt két barátomat eltemetni, többet nem akarok!

- Én meg azt remélem hogy ez csak egy rémálom, amiből mindjárt fölébredek, és ha átrohanok Marcihoz, meg Tomihoz, akkor otthon vannak, és semmi bajuk! – zokogott Juci.

- Én már nem remélek semmit az élettől. 33% esély van rá, hogy most én következem, és nem látok menekvést! Most már én is azt mondom, hogy nincs értelme tovább mennünk, mert hiába az izzasztó út nap mint nap, ha úgyis meghalunk, akkor mi értelme? – Barki úr teljesen föladta a reményt.